– Ébren vannak azok régóta! A Tiszára möntek, kaszálnivaló gátszelvényt méretni! –
– Hinnye, ’ötte vóna… Errül nem tudtam! Itt a Nagyrétbe’ osztják, Csatlósnál? –
– Várjunk csak… – dévánkoztam a látszat kedvéért: – Szerintem inkább Várhátat mondtak!
Az örökös mókamester azonmód visszafordította a lovakat. Trappban hajtott hazáig, hogy biciklire váltson. Lobogott az ingalja, úgy tekert – kéne a jó sarjúszéna, hátha jut még egy kaszasuhintásnyi gátoldal! Nyomhatta a pedált kedvire: a várháti töltés a szomszéd falu határához tartozott, Csatlós gátőr viszont jóval errébb, a hajóállomási szakaszban méricskélt az ölözővel …
Az eperfasort kivágták, a főút kockaköveire aszfaltburkolatot terítettek, és bizony, már nekünk is illendővé vált a borotvát végighúzni néhányszor a képünkön, bálba indulás előtt… Vállig érő hajjal (nagyanyám szerint úgy néztünk ki, akár a „kuligánok”), vastagtalpú cipőben, dzsörzé párhuzam-nadrágban hetykén lépkedtünk a Kultúrház felé. Félúton járva, távolról láttuk, hogy megáll egy lovas kocsi, és a hajtó valami széles deszkafélét cibál ki az árokból. Deres volt az, a dereseivel: eszünkbe sem jutott, hogy az ő látása legalább olyan messzire szolgál, mint a miénk…
– Az áldóját! Szétkopott a vasalat, oszt’ leesött az ódal! – vakargatta látható sajnálkozással a fejét, köszönés helyett: – Ehun e, kukoricát rakodtam, ódal nélkül mind elszórnám. De jót tönne, aki elvinné a kovácshon, másik pántot üttetni rá…
– Segítsünk rajta! – néztem ellágyultan Misire, több év múltán is bűntudatot érezvén a gátkaszálási beugratás miatt: – Tartozunk az öregnek ennyivel, mi az nekünk!
Hónunk alá kaptuk két végénél fogva a kocsioldalt, aztán a vállunkra vettük, majd a fejünk fölé emelve vittük, később húzni kezdtük – már csak éppen gurítani nem próbáltuk kínunkban; irtózatosan messzire volt Répa Feri bácsi kovácsműhelye! Egyszerre kocsizörgést hallottunk hátulról. Hála az égnek, vége a cipekedésnek, majd ezzel elvitetjük! Még a szánk is tátva maradt: Deres fogata ért utol bennünket…
– Hát maga? Nem azt mondta, hogy oldaldeszka nélkül nem lehet elindulni? –
– Akinek nincsen! Csakhogy ezt valaki más hagyta el. Az enyimek most is mögvannak! – bökött hátra.
– Dehát arról áradozott, mekkora segítség lenne, ha megjavíttatnánk a kováccsal! –
– Úgy a’! Kétszörösen örülne a gazdája, mikor visszakapja! – somolygott a tréfakirály, majd nagylelkűen felajánlotta: – Ledúrom ezt a kis kukoricát, oszt’ ha akarjátok, főviszlek titöket a faluba!
Izzadtan, fáradtan nyitottunk be a nagyterembe. Mellbe vágott a zene dübörgése, a kiáramló hőség, de leginkább a fájdalmas csalódás, mert az imádott lány – az egyetlen, múlhatatlan mindörökké-szerelem – nem várt engem epekedő aggodalommal, mint hittem: mással édelgett, kacarászott! Karjait birtokló öleléssel fonta az új párja nyaka köré, és sűrű szempilláit félig leeresztve, bűvölőn mosolygott rá.
Üldögéltünk a majomszigeten. Sajgott kezem-lábam az oldaldeszka cipelésétől, sajgott a kicsorbult szívem… Sovány vigaszként eszembe jutott, hogy tulajdonképpen hálával tartozom Deresnek: ha ma délután nem csapott volna be, és időben ideérünk, akkor ki tudja, meddig vezet még orromnál fogva ez a némber!
