Számos tudományos és „civil” szervezetnek voltam/vagyok tagja, vállaltam valamilyen szervező feladatot, vagy éppen vezetést, de nem tagadhatom, hogy érzelmileg a CBK áll hozzám legközelebb. A ma már földhivatalként működő szülőotthonban születtem. Apám a negyvenes évek elején a kötelező „árja papír” megszerzése érdekében, a katolikus parókia anyakönyvében kétszáz évre tudta visszakövetni az ősök vonalát, a nagyapám nevét, már kisiskolásként olvastam az első világháborús emlékművön, harangoztam a templomok tornyában, utaztam a katolikus templom szentélyétől alig tíz méterre elpöfögő „csemői” nagyvonattal, meg kisöccsével a „vezsenyi” keskeny nyomközűvel.
Életem fontos, felnőttkori eseményei már nem itt történtek, de a hazatérések mindig fontosak voltak számomra és a CBK tagjainál is ezt éreztem. Amikor összejöttünk, úgy hallgattuk a regnáló tanácselnök (később a polgármester) tájékoztatóját, mint a tágabb rokonsággal történt eseményeket. Valahogy úgy voltunk, mint Anteus a görög hős, aki Gaia földistennő fia volt és minden ellenfelét legyőzte, mert amikor birkózás közben a földhöz ért, az anyaföld mindig megújította erejét. Egyszer a Ceglédi Kék Újságban (így hívták a helyi lapot), azt írta rólunk Krizsik Alfonz, hogy „évente összejönnek, megeszik a langyos húslevest, lapogatják egymás vállát”, azaz nem csinálunk semmi érdemleges dolgot. Megmagyaráztam neki, hogy a felszínt jól látja, de az nagyon nem semmi, hogy az ország különböző részén, vagy éppen külhonban élő emberek, régi ismerősök találkoznak, a polgármester beszámolójából megismerik a szülőváros új híreit, esetleg meglátogatják az ősök sírját, együtt ebédelnek és örvendeznek egymásnak. Mindezek után ceglédiségükben megerősödve térnek haza, viszik a város jóhírét, vagy adott esetben képviselik érdekeit is.
Ennél azonban még több is történt. A Kossuth-kultusz ápolását minden időben fontosnak tartottuk, részt vettünk a megemlékezéseken, éves közgyűléseink a szeptemberi végi ceglédi beszéd évfordulójához kapcsolódtak. Az idei közgyűlésünkön nagy megelégedéssel vettük tudomásul, hogy az UNESCO a „Ceglédi Kossuth kultusz”-t felvette a Szellemi Kulturális Örökség listájára. A tagok visszaemlékezéseit, azt, hogy az „egyszerű” emberek hogyan élték meg a sorsfordító eseményeket, vagy csak a saját életük történéseit, összegyűjtöttük és a képen látható két könyvecskében közre is adtuk.
Húsz év elnökösködés után visszaléptem és Markovits Ferit, a számos díjjal elismert, kiváló fotóművészt (a baráti kör egyik alapító tagja) választottuk elnöknek, én meg változatlanul nagy élvezettel veszek rész a baráti kör életében, mint örökös tiszteletbeli elnök, de még inkább, mint baráti kör tag, akit nem terhelnek „hivatalos” feladatok, akinek csak a „barátkozás” a dolga. Persze vállalok még közösségi feladatokat is, olyanokat mint például, az idén nyáron, a város 650 éves fennállásának ünnepén. A város irodalmi kávéház rendezésére kérte fel a CBK-t, ahol vagy hatvanan jöttünk össze és tortázgatással, kávézgatással emlékeztünk régi dolgainkról, az én vezetésemmel. Az itt elhangzott emlékezéseket összegyűjtve, csatolva a már meglévőekhez, tervezgetjük a harmadik ceglédi kötet megjelentetését – amihez már „csak” az anyagi fedezetet kell megteremteni.
Sok szép beszéd szól a civilek összetartásáról, hallani lehet különféle összetartó elvekről, de mi nemcsak beszélünk róla, nekünk sikerült megvalósítani is. Mi elfogadtuk, én meg fennhangon hirdettem „kifelé” is, miszerint futballcsapatunk imádata, vagy éppen vallásunk, politikai pártunk különbözősége miatt tegnap utálhattuk egymást, holnap tehetjük akár ugyanezt, de ma csak ceglédiek vagyunk és a szülőváros előtt tisztelegve, „kultúremberekhez” illő módon viszonyulunk egymáshoz.
Dr. Király László írása és blogja itt olvasható….
