– Azóta is folyamatosan romlik, már csak 0,1 %-ot látok csőlátással és kettős látással. Már évek óta fehérbottal közlekedek. – mondta a festőnő.
Elmesélte azt is, hogy eleinte nagyon nehezen viselte az emberek rosszindulatú megjegyzéseit, durvaságát. Előfordult már vele, hogy feltuszkolták a buszra, vagy a zebrán rángatták át a túloldalra, pedig ő nem akart átmenni. Elmondása szerint, ha pedig tényleg segítséget kér, sokszor meg se hallják az emberek.
– Eleinte fájt az ilyesmi, de már túltettem magam rajta, átfordítottam humorra. Azt szoktam mondani, mióta nem látok rengeteg öröm ér, például ha átmegyek egy-egy útkereszteződésen és nem üt el semmi.
Erzsébet elmondta, hogy bár a látását elveszítette, de a motivációt a festés iránt sosem fogja. Még a mai napig küzd és erőlködik – közben megmutatja: több szemüveget egymásra tesz, és még azok elé egy óriási nagyítót – mert festeni akar. Szép eredményei igazolják erőfeszítéseit. Pesten most is van az Erzsébetvárosi Közösségi Házban festménye kiállítva, mert többek között tagja a Művészetbarátok Egyesületének is.
– Eddig volt hét önálló kiállításom és részt vettem 25-30 csoportos kiállításon is. Egyik képemet nemzetközi pályázat útján, egy hónapig kiállították Londonban, a Királyi Akadémián (Royal College of Art). 2004-ben és 2006-ban részt vettem a 24 órás Nemzetközi Festőmaratonon. Az ott készült képeimet szintén kiállították Londonban a Királyi Akadémián, majd két éven át „keringtek” a maratonon résztvevő 26 ország között. Időnként kaptam levelet, hogy most épp New York-ban, most épp Srí Lankán szerepelnek az alkotásaim. Amikor hazaküldték a képeimet felajánlottam árverésre a Karányi Kórház javára, lélegeztetőgépre. A. Bak Péter, Kőhegyi Gyula és Ürmös Péter mellett az én képeimet is bezsűrizték a Hamvas Béla emlékestre is. – sorolta örömmel az alkotó.
Erzsébetet nemzetközi sikerei ellenére a mai napig bántja, hogy Cegléden sosem kapott igazán figyelmet.
– Mindenhová hívnak, szívesen rendeznének tárlatot nekem, de Cegléden nem. A Ceglédi Alkotók Egyesületének is a tagja voltam. Eleinte vittem képeket a kollektív kiállításokra, de nem rakták ki, azzal az indokkal, hogy már nem fér ki, vagy nem illik a többi közé. Ceglédi vagyok, ez a szülővárosom. Itt is adtam már képeket jótékonysági tombolára, gyermekélelmezésre. Megkerestek adtam, nem vártam semmit, vagyis de! Annyit, hogy megköszönjék, de elmaradt az is.
Most már a rokkantsági járadékból nem telik ecsetekre és festékre sem. Fűteni is csak egy helyiségben szokott, hogy minél kevesebbet kelljen fizetni.
– Ha tudnék eladni a képeimből, az nagy segítség lenne, de már kiállítani is csak nagyon ritkán tudok, egyéni tárlatot szinte egyáltalán nem, mert nincs, aki oda-vissza szállítsa a képeket.
Mondják, hogy az ember, akkor értékeli igazán az életét, a körülötte levő embereket, ha közel áll azok elvesztéséhez, vagy rosszabb esetben el is veszít valamit, valakit. Ilyenkor teljesen átértékelődik minden, mintha igazán ekkor nyílna fel a szemünk. Kicsit meghalunk, majd kemény munkával újjászülethetünk. Erzsébet az életet választotta és a festést, ami számára nemcsak a gyógyulást segítette elő, de egy életre szóló szenvedélyévé is vált, egy teljesen új dolgot fedezhetett fel önmagában. Nem könnyű, dolgozni kell érte, de megéri, hogy teljes emberként élhessük az életünket. Ezzel a tanulsággal és egy gyönyörű ajándékkal, a művész egyik festményével folytattam utam. Távozásom alatt, az kavargott még a fejemben, hogy a városunkban lakozó tehetségekre még jobban kellene figyelnünk és meg kellene ismernünk őket, s műveiket. Rengeteg csodálatos képét láthattam Erzsébetnek rövid ottlétem alatt, remélem hamarosan az egyik kiállító teremben, a többi ceglédi és környékbeli lakossal együtt gyönyörködhetünk majd alkotásaiban.
Kovács Diána
