„Mintha a művész úgy jutott volna a fényképezés új technikájának a művészi értelemben való meghódításáig, hogy felfedezte annak határtalan lehetőségeit: ezáltal nem azt rögzítvén, ami látható, hanem eljutván oda is, amely immár a szemnek láthatatlan. Apáti-Tóth Sándor ugyanakkor nem csapja be a nézőt. Minden képének a tárgyi világa érzékletes és konkrét, s a kép készítésének története is pontosan felidézhető – ha erre módunk van, s megkérdezhetjük a művészt, el is tudja nekünk mondani a látvány megszületésének és rögzítésének a körülményeit.” – hangzott el a kiállítás megnyitóján.
A szintén irodalomtörténész Szilágyi Zsófia úgy fogalmazott: a kiállítás anyaga egyszerre fájdalmas és szép. „Ahogy Apáti-Tóth Sándor írja, megváltoztatni, jobbá tenni nem kíván senkit ezzel a képsorozattal. Legfeljebb kis fájdalmat hagyni, emlékeztetni mindnyájunkat arra, hogy egyszer el kell hagynunk a most még gyönyörködve szemlélt Atlantiszt. Az emlékeink átalakulhatnak történetekké, de megmaradhatnak tárgyakban is. Az előbbivel inkább az íróknak, az utóbbival a fotóművészeknek lehet dolguk. Időnként azonban szöveg és kép közt olyan párbeszédet vehetünk észre, amely még akár azt is indokolttá teheti, hogy egy fotókiállítást két irodalomtörténész nyisson meg.” – mondta a képeket elemezve – „A fényképezés a pillanat művészete. De ennek a kiállításnak a képeit megnézve aligha ez jut eszünkbe. Hiszen nem csak az irodalom, de fénykép és festmény is találkozik az alkotó képein. Aki még a digitális fényképezés előtt kezdte pályáját, hogy aztán egy olyan korszakban folytassa, amikor egy átlagos szerda délutánon több fotó készülhet egyetlen kamaszról, mint a nagyszüleinkről egész életükben. De erre a változásra nem elutasítással, gőgös bezárkózással válaszol. Mostani képei jól mutatják, hogy értő kezekben milyen eredménye lehet a digitális technikának.”
Apáti-Tóth Sándor „Atlantisz” című sorozatáról a következőképp vall: „Atlantisz. Elsüllyedt, mesés, kincses világ. Túl földi életem nagyobbik felén elmerülő emlékeim ellenállhatatlanul kívánkoztak ki belőlem, s álltak össze e ciklussá. Megváltoztatni, netán jobbá tenni senkit nem akarnak ezek a képek. Legfeljebb egy kis szomorúságot, fájdalmat hagynak bennünk, hogy valamikor mindannyiunknak el kell hagyni Atlantiszt. Amíg lehet, gyönyörködjünk abban, hogy bent vagyunk.”
A kiállítás február 3-ig tekinthető meg a Fuga Budapesti Építészeti Központban.
