Ezúttal a hazai turizmust elemezzük, az „Egymillió lépés Magyarországon” című honismereti tévésorozatból merített élmények alapján. Elnéptelenedett, halódó falvak, elfelejtett népszokások pótolhatatlan veszteségén sajnálkozunk… Szerszámot tartó keze megáll egy pillanatra, tekintete az ablakon át a messzeségbe réved, úgy morfondírozik fennhangon: – Örülök, hogy szóba hoztad azt a falut! Számtalanszor átutaztunk rajta, de mindeddig eszünkbe sem jutott szétnézni. No, majd legközelebb beugrunk!
Lenne egy-két megszívlelendő jó tanácsom a „beugrás” kapcsán, mert azért nem olyan egyszerűen megy az! Éppen elég időmbe telt, mire sikerült összehoznom annak a gyönyörű középkori templomnak a megtekintését… Imre azonban egy határozott mozdulattal belém fojtja a szót. Nem haragszom érte – részben, mert egyszemélyes dialógusát pontosan a kirándulásszervezési problémák józan mérlegelésével folytatja; másfelől egyáltalán nincs ellenemre a céltudatos igyekezet! Sürgetően buzdítom magamban: jó lenne, ha mielőbb végezne, és akkor majdcsak szóhoz jutok újra! Talán érzi a telepatikus ösztökélést, mert hirtelen elhallgat, teljes figyelmét a munkára összpontosítja. Fogytán a türelmem, és csillagokat látok, mire kimondja végre: – Na! Ezzel is megvolnánk!
Most következem én! Felemelem a mutatóujjam, s mély lélegzetet veszek a kinyilatkoztatáshoz, ám – reálisan felmérve a helyzetet – lemondó legyintéssé változik a mozdulatom. Nem vitatkozom vele, ráhagyom ismét…
– Hissláhh, Imme! Selhuss! – búcsúzom tőle. Nyugalom, semmi ok a rémületre! Nem sérült meg a beszédközpontom, és nem indultam el a rendszertani fejlődés visszaútján sem! Csak hát Imre fogorvos, és az imént fejezte be alsó állkapcsomban egy többtagú pótlás alapozását… Érzéketlen ajkam olyasformán lóg, mint az állatkerti tevéé, zsibbadt nyelvemet pedig alig bírom a számban tartani, nemhogy ropogós r-eket pörgessek vele. Így hát ezúton üzenem: – Imre! Nyírmihálydiban, az öreg református templom szentélyében az ördögös-poklos freskótöredéket ne feledd!
(A kép illusztráció)