Bő egy hónappal a 22. születésnapja előtt elhunyt Szatmári Martin. A sokak által ismert fiatalember a ceglédi belváros emblematikus figurája volt, széles mosolyával, vidám természetével – és kerekes székével. Családja és barátai augusztus 6-án 18 órára megemlékezési menetet szerveznek Martin rendszeresen bejárt útvonalán a Rákóczi és a Kossuth Ferenc utcán.
Cegléden született 1993. szeptember 24-én teljesen egészségesen. Iskolás korában 7 évesen kezdődött a betegsége. – meséli el történetüket az édesapa Szatmári György, könnyeivel küszködve, többször megállva. – Úgy vettük észre, hogy először lábujjhegyen kezdett járni. Elvittük orvoshoz, de nem találták meg itthon, hogy mi a baja. Németországban dolgozom, így lehetőségünk volt a frankfurti klinikán is kivizsgáltatni. Ott mondták ki először, hogy Martinnak izomsorvadásos betegsége van. Nem tudtuk melyik típus és nem is akartuk elhinni, hogy a mi gyerekünknek komoly baja lehet. Végül itt Magyarországon vettek izomszövetmintát, ami kimutatta Martinnak gyógyíthatatlan izomsorvadása van. Akkor azt mondták az orvosok 16-18 éves koráig fog élni, nem hittük el, szerencsére nem is lett igazuk. Az állapota fokozatosan romlott, néhány év elteltével már négykézláb ment a fel a lépcsőn, majd kerekes székbe került. A gimnáziumot már otthon végezte el magántanulóként. De nem fordult el az élettől, 16 éves korától bejárt a városba, közvetlen természetével nagyon sok barátot szerzett a fiatalok körében. Pedig őszinte volt, soha nem tudott hazudni, ha véleménye volt azt is egyenesen elmondta. Tudta, hogy szeretjük, ezért el is várta a szeretetet és rengeteget tudott adni. Teltek az évek és azt hittük, hogy nagyon sokáig fog élni, de fél éve hirtelen elkezdett romlani az állapota. Nem látszott rajta, mert jókedvű volt, sose panaszkodott, vagy vádolt valakit az állapotáért. Az utolsó hetekben már nagyon szenvedett, mert a szívizom is feladta, a tüdeje elvizesedett. Végül július 30-án Cegléden megállt Martin szíve… Egy olyan lélek volt, aki a kis dolgoknak is tudott örülni. Példaként állhat azok előtt a fiatalok előtt, akik egészségesek és mégsem tudják megbecsülni az életet, alkohollal, kábítószerekkel rongálják a testüket. Martin ezt mondogatta mindig: Apa, ők két lábon járnak: miért nem tudják kihasználni azt az életet, ami megadatott nekik? – zárta szavait az édesapa, majd hozzátette: – Ezúton mondok köszönetet a ceglédi kórház intenzív osztálya dolgozóinak szeretetükért, emberségükért. Farkas Gergőnek pedig azért, mert mintha testvére lett volna, mindig mellette állt.
A gyászban a család mellett állnak a barátok is.
Hegedűs László triál sportoló néhány éve egy fitness stúdióban ismerkedett meg Martinnal, ahová a fiú anyukáját kísérte el edzeni. Életre szóló barátságot kötöttek. – Martin sokszor jött velem edzésre, én mentem a biciklivel, ő a kis kocsijával utánam és biztatott: Laci, csináld ezt, vagy azt… Úgy tekintettem rá, mint a kistestvéremre. Teljes értékű barát volt, kiegészítettük egymást. Martin kisugárzása, pozitív hozzáállása az élethez, öröme engem is feltöltött mentálisan. A sok közös élmény, a személyisége és az életének üzenete életem meghatározója lesz mindig.
Szatmári Martin emlékére augusztus 6-án csütörtökön tartanak megemlékezést. A szervezést Erdős Adrián vállalta fel: – Jóbarátom volt Martin és a szülei kértek fel a megemlékezés megszervezésére. Martin nem szerette, sőt mindig kerülte a temetőt, és azt is kérte, hogy ha elérkezik a végső búcsú, ne a szomorúságot jelentő fekete ruhában emlékezzünk rá. Ezért kértünk meg mindenkit, hogy fehérben jöjjön a rendezvényre. Kedvenc törzshelye a Fodor Fagyizó volt, ezért innen indul majd – rendőri felvezetéssel – a menet 18 órakor, amelyre rengeteg fiatal jelentkezett, akik mind tisztelték, szerették Martint. A ceglédi fiatalságnál soha nem tapasztalt összefogás látható most, amit az iránta érzett szeretet váltott ki. A Rákóczi, majd a Kossuth Ferenc utcán barátai, tisztelői biciklivel, lóháton, autóval vagy gyalog végigjárjuk azt az utat, amin ő esténként meglátogatta a barátait. Mindig jókedvű volt, örömét lelte mindenben. Szinte mindenkivel megtalálta a közös hangot, kedves szeretnivaló lénye sok barátot szerzett. Példaként áll előttünk ő, aki a mi kis problémáinknál sokkal nagyobb bajok között is élvezni tudta az életet, megtalálta a boldogságot, sőt ő tudott másoknak örömet adni. Nagyon szerette Ceglédet, soha nem akart innen elmenni. Martint Németországban gyógykezelték a végső napokban is, de ő haza akart jönni Ceglédre, egy közös barátunk jól fogalmazta meg: „Martin része volt a város életének.”
