– Németországban élek, oda mentem férjhez. Most Cegléd környékén élő szüleimnél vagyunk a másfél gyerekemmel – meséli nevetve, kezét a hasán nyugtatva Kriszti, a kismama. – Figyeltem a magyar sajtót és – mivel egyébként is szakszervezeti ember lévén nagybetűvel írom a szolidaritást, – eldöntöttem, hogy az itteni nyaralás alatt segítem a migránsokat esténként a vasútállomáson. Felvettem a kapcsolatot facebook-on a Migration Aid-dal és most itt vagyok. Németországban az állam máshogy áll a menekültekhez, mint itt. Állami pénzből tisztálkodó felszerelést állítanak össze gyerekeknek, nőknek, férfiaknak külön-külön. Most 30-40 csomagot készítettem össze, van benne gyümölcs – főleg banán, ami jól tárolható és gyors energiaforrás -, mogyoró, papírzsebkendő, nedves törlőkendő, borotva a férfiaknak és egészségügyi betét a nőknek.
Krisztina még mesél, amikor Kata odasúgja Áginak, hogy 22.13-assal 35 fő érkezik.
– Én tartom a telefonos összeköttetést a debreceni és szegedi önkéntesekkel. Értesítést kapunk arról, melyik vonattal hány menekült felnőtt és gyermek érkezik és hova mennek tovább. Így fel tudunk készülni a fogadásukra. – meséli a civilben gyógypedagógus Kata, aki ugyan szekszárdi származású de Cegléden dolgozik.
– Mi adja nektek az erőt ehhez az egészhez? Öt hete csináljátok… – kérdezem Ágit.
– Mindig van pozitív visszajelzés a menekültek részéről, ez ad erőt, mert nagyon fáradtak vagyunk már. Teljesen hamis az a média által sugallt hír, hogy ezek barbárok, aki verekednek, ordítoznak.
– Mondanátok konkrét példát is?
– A múltkor például elfáradva leültem egy csomagra a földre. – veszi át a szót Kata. – A padról azonnal felpattant az összes menekült, hogy én nem ülhetek a földön, átadják a padot. Megható volt ez a kedvesség, hála.
– Engem – fogjuk a terhességre – a gyerekek érintenek meg nagyon. – számol be tapasztalatairól Kriszti – Tegnap is elsírtam magam a látványon, ahogy önfeledten játszottak a gyerekek. Látszott rajtuk, hogy ebben az egész tragédiában, ami velük történik most, ebben a pillanatban éppen jól vannak, boldogok. Amikor elindult a vonatjuk az ablakban integettek és szívet formáltak a kezükkel. Ezek a pillanatok adják a hajtóerőt.
Lassan megérkezik a vonat a 35 menekülttel, de még van annyi idő, hogy az önkéntesek elmeséljék, hogy minden este más: van, hogy 15-20, máskor akár 200 menekült is érkezik.
– Kihasználjuk a pihenő időket, amikor kevesen vannak. Hiszen minden nap munka után jövünk, így lazább estéken pihenünk, vagy beszélgetünk, hiszen jó barátságok szövődtek itt az elmúlt hetekben. – mondja Kata.
– 23.24-kor megy el az utolsó vonat és azzal a mi feladatunknak is vége, mert most már összetakarítanak maguk után, vagy rászólnak a másikra, hogy szedd fel a szemetet. Régebben hajnali egyig még takarítottunk is. – teszi hozzá Ági.
– Még egy utolsó kérdés: Sokszor jönnek a jól bevált mondatokkal az önkénteseknek, hogy ha ennyire szereted őket fogadj be egyet a házadba. Ti erre mit válaszoltok?
– A helyzet az, hogy nem akarnak itt maradni, mindenki megy tovább Nyugatra. Álszentnek tartom azt a kormányzati retorikát is, hogy ezek az emberek veszélyesek. Ha ez igaz, akkor miért engedik őket tömegközlekedéssel utazni végig az országon, a magyar állampolgárokkal együtt? Egy olyan vaktérképpel, amin két bizonytalan paca a menekülttáborok helye… Akkor zárt autóbuszokban kellene őket szállítani a táborokba. Mi most állami feladatot látunk el saját időnkben és pénzünkön, anélkül, hogy bárki honorálná. Bár én ezt nem várom el, mert az én életemnek része a szolidaritás, így érzem jól magam. Egy kóbor kutyán is segítek, nem még egy hazájából elüldözött emberen… – válaszol egyszuszra Kriszti. Ági pedig hozzáteszi:
– Figyelembe kell vennünk, két fontos dolgot: ezeket az embereket elüldözték hazájukból, mindenüket feladták és nincs vesztenivalójuk, a másik, hogy mindenképpen továbbállnak innen. Rajtunk áll, hogyan. Ha segítjük őket akkor békésen elmennek, ha nem akkor viszont akár erővel is elvehetik, amire szükségük van…
