A honvédek maguk sem tudták, hogy Petőfi a táborban van-e, sőt valószínűleg azt sem tudták, hogyan néz ki a költő. Az ellenség, a cári sereg ugyan körözést adott ki az ismert személyleírással, de ennek általánosságain maga Petőfi is mosolygott, annyira pontatlan volt a plakát szövege.
Mindenki Petőfiből indult ki, nem pedig a csatából. Pedig ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk a történteket, tudni kell, hogyan zajlott le az ütközet, miként kerítették be az ulánus csapatok a települést, s milyen volt az időjárás. Ezek alapján ki lehet zárni a hamis tanúval-lomások többségét, amelyek csak torzítják az eseményeket.
A könyvben két térkép segíti az eligazodást… Az ütközetről szóló tömör összefoglaló segít megérteni a csata részleteit, és egyáltalán hogyan került Petőfi a harctérre (Bem akarata ellenére), milyen egészségi állapotban volt; illetve elemzi a szerző a csapatok harcászati erejét is.
Szűcs Gábor a költő elestének legvalószínűbb helyszínét így határozta meg. A menekülő Petőfi a fehéregyházi csata helyszínétől „egy öreg ágyúlövésnyire, a Szöllöhegy nyugati lábánál elterülő kukoricásban lelte halálát.” A szerző szerint nem dzsidával, hanem karddal oltották ki a fegyvertelen és holtfáradt költő életét.
Az író vallja, hogy kellenének szakemberek, felszerelések a tömegsír precíz feltárásához; engedélyek – és azt is valószínűsíti, hogy a vizsgálatok milyen eredményt hozhatnak, és mekkora költséggel járnának… Úgy tűnik, hogy „Valószínűleg egy hevenyészett tömegsírba temették akár több száz honvéddel együtt. Ezt nem tekinthetjük nyughelynek!” Idézik ugyan a költőtől: „Ott essem el én, A harc mezején…Ott szedjék össze elszórt csontomat….” De mindaddig, míg a költő nagyon karakteres antropológiai jellemzőinek birtokában (koponyája) nem találnak bizonyítékot, a burját temetőtől Segesvárig is újabb legendák kialakulását szíthatja az áltudomány.
Egy régebbinek a fordulatos történetét épp most látszik lezárni Morvai-Kiszely-féle csoport. Huszonhat év küzdelme látszik, ér véget (?) Morvai Ferenc szerint, „nagy bejelentést tett” Petőfi Sándor nyughelyével kapcsolatban, ugyanis a barguzini csontvázat Petőfiként kívánták eltemetni. „Csaknem százszázalékos bizonyítást nyert, hogy a Szibériában talált földi maradványok valóban Petőfi Sándoré lehetnek, aki nem 1849-ben a segesvári csatában esett el, hanem 1856-ban, Szibériában halt meg” – áll abban a közleményben, amelyet a Bors szerkesztőségébe juttatott el Morvai Ferenc, a Megamorv-Petőfi bizottság elnöke.
Morvai 26 (!) éve jelentette be először, hogy kutatásaik szerint Petőfi Sándor nem 1849-ben a segesvári csatában, hanem 1856-ban a szibériai Barguzinban hunyt el, akit a cári sereg fogságba ejtett. A hírek szerint felkutatták a költő vér szerinti rokonait (kik lehetnek ők?), közjegyző előtt vérmintát vettek tőlük, s a Barguzinban talált földi maradványokkal összevetve 99,9 %-os biztonsággal megállapították az egyezést.
De a tisztánlátás és a tárgyilagos tájékozódás érdekében felhívjuk az olvasók figyelmét a Rubicon legújabb számára, amelynek több írása is foglalkozik a Petőfi-kérdéssel (ha egyáltalán lehet ezt így megfogalmazni…). Rosonczy Ildikó közleménye igazi újdonságot jelent, ugyanis 2011 őszén az Oroszországi Állami Hadtörténeti Levéltárban az 1849-es orosz beavatkozás (Bécs mondaná: segítségnyújtás) anyagát tüzetesen átnézte. A 63 dossziéban egyetlen hadifogolyról talált bizonyítékot, a hadifoglyot azért hurcolták magukkal az orosz csapatok, mert bizonytalan volt a „hovatartozása” (orosz vagy osztrák alattvaló-e?).
Az erdélyi magyar seregben jeleskedő lengyel tisztről, név szerint Szydłowskiról végül kiderült, hogy osztrák alattvalónak minősült. Az egyetlen oroszok ejtette hadifoglyot így visszaadták a császáriaknak, vagyis ő sem maradt Oroszországban. A kutató azzal zárta írását, hogy senki másra nem talált adatot. Épp ez egy nagyon fontos érv, az ugyanis kizárható, hogy egy fogságba vetett magyar tisztet ne említettek volna a hadlevéltári források, pláne, hogy körözési közlemény is forgott a nép körében Petőfiről. Tudom – újabb érv lehet, hátha vannak máshol is források; amire az említhető válaszként, hogy akkor eddig miért nem kerültek elő. Hermann Róbert a segesvári csata történéseit pontosan foglalta össze, Kovács László pedig Barguzin fantomját adta kronológiai pontossággal. Mende Balázs Gusztáv Alexander Petrovicsról írt, végül Császvay Tündének a Szendrey Júlia-jelenség bemutatása nemcsak alkalom Petőfi özvegyének élete, hanem a körülötte lengedező történetek összefoglalására is. Vagyis ne engedjük folyton szabadjára a fantáziánkat, nem árt, ha a tudományos periodikákat, pl. a Rubicont is, figyelmesen olvasgatjuk…
ESDÉ
1. kép Valahol Szibériában (Barguzin) – 2. kép A kukoricás a Szöllöhegy lábánál – 3. kép Az ispánkúti emlékmű – 4. kép Petrovics-fejfa (Wikipédia archívum képei)
