– Az első kiállítás-szervezéseid alkalmával milyen problémákkal szembesültél és mára hogyan tudod kezelni ezeket?
– Kezdetben az ember még kicsit bizonytalan, kapkod, ám ahogy egyik kiállítás követi a másikat egyre több művészt ismer meg, szélesebb lesz a látóköre, megtanulja, hogyan viszonyuljon a kiállítókhoz. Az elmúlt évek során rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, nagy rutinra tettem szert, ám mindig adódik olyan helyzet, amit nehéz kezelni. A tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel gondozom a kiállításokat, vannak olyanok, melyek nagyon a szívemhez nőttek, olykor visszalapozok a dossziéimban és újra elolvasom például Füle Mihály bélyegkiállításának vagy a Busó kiállítás megnyitójának köszöntő sorait. Ma már évekre előre dolgozom, a 2016. év kiállítási naptára kész, már a 2017. évit szervezem. Ez azért is jó, mert így olyan alkotásokat is láthat a közönség, melyek Ceglédre hozatala több hónapos előkészítő munkát igényel.
Nyilván az ember munkája során kap elismerő szavakat és negatív kritikákat is. Utóbbiak a néprajzi témájú kiállítások beemelése miatt értek, s kezdetben nagyon rosszul érintettek, ma már képes vagyok ezeket a helyén kezelni, tudom azt, hogy mi jogos és mi igazságtalan.
– Nagyszerű érzés mikor a tárlat szépen, rendben a jó adottságú galéria falára kerül. Már „csak” a közönség szervezése van hátra, ehhez Te új módszerekkel kezdtél, melyek ezek?
– Egyrészt bővítettük a kínálatot, többek között népművészeti, bábművészeti, néprajzi tárlatokat hozunk Ceglédre. Másrészt tárlatvezetésekkel készülök egy-egy alkalomra, mely eddig nem volt a Ceglédi Galériában. Koglerné Hernádi Ágnes igazgatónővel másfél évvel ezelőtt beszélgettünk arról, miként lehetne növelni a látogatottságot. A megoldás pedig kézenfekvő volt, hiszen a Gyermekkönyvtárban töltött évek alatt sok gyermekfoglalkozást tartottam, elismerten eredményesen. A galériában azonban tárlatot vezetni jóval nehezebb, több hetes – olykor hónapos – felkészülést, kutatómunkát, sőt tanulást igényelő feladat. Arról nem is szólva, hogy havonta váltják egymást a kortárs képzőművészeti, népművészeti vagy éppen fotóművészeti tárlatok.
Tárlatvezetéseim három részből épülnek fel: először megbeszéljük a látottakat, melynek során igyekszem minél több érdekes információt átadni a hallgatóságnak. Ezt követően visszakérdezem az elhangzottakat, a gyerekek ezt nagyon szeretik, izgalommal keresik a helyes válaszokat az installációk között. Fontosnak tartom, hogy ne távozzanak üres kézzel, így minden alkalommal olyan alkotásokat készítünk, melyek a tárlat tartalmi mondanivalójához kapcsolódnak (bélyeget tervezünk, grafikát vagy kollázst készítünk, zokni libát tömünk…)
E két kezdeményezés pedig meghozta gyümölcsét, hiszen a tavalyi évben megduplázódott (2013-hoz képest) a látogatók száma, idén pedig már a féléves statisztikai mutatók megközelítették a tavalyi év végi adatokat. Ez nagy öröm és rendkívül inspirálóan hat az emberre. Időközben egyébként megszereztem a játszóház vezetői képesítést és a szentendrei skanzenben az elmúlt évben néprajzi ismereteimet is bővíthettem.
– Hallottalak előadást tartani, láttalak foglalkozást vezetni a fiatalabb korosztálynak. Úgy érzem, terveid vannak ezzel a generációval…
– Mindenképpen, hiszen óvodás és iskolás korban a legfogékonyabbak a gyerekek, szívesen ismerkednek meg új dolgokkal. Ha csak néhányukban megragadnak az emlékek és arra ösztönzik őket, hogy felnővén kiállítást látogató emberek legyenek, esetleg gyermekeiket is elhozzák egy-egy tárlatra, akkor már megérte a befektetett munka. Éppen ezért igyekszem olyan installációkat is megálmodni, amelyek segítségével könnyebben befogadhatóvá válnak a látottak. Gondolok itt például Antal László természetfotós kiállítására, aki a Duna-Delta madárvilágát örökítette meg. Ehhez támadt az az ötletem, hogy a képeken látható csodálatos vízi madarak közül néhányat kölcsön kérjek a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium országos hírű természetrajzi szertárának gyűjteményéből. Így nem csak fotókon, hanem teljes testi valójában láthatták például a kócsagot, darut és a szürke gémet, teljesen érthetővé vált számukra milyen a gázlómadár, hogy néz ki az úszóhártya a dankasirály lábujjai között. És ugyanígy mást mutat, ha a kerámiakorsó posztamensen áll és szóban magyarázzuk hozzá, miként hordták abban a vizet hajdanán, vagy egy korhű ruhát viselő bábu vállán elhelyezett vízhordófa két végére akasztjuk. Esetleg lehetőséget biztosítunk a gyerekek számára, hogy megemeljék a vízzel töltött edényt, így saját tapasztalásra tegyenek szert.
– A sikeres tevékenységedhez társak kellenek, kikre számíthatsz?
– A galéria sikere több lábon áll. Csapatmunka! Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy Koglerné Hernádi Ágnes igazgatónő teljes bizalmát és támogatását élvezem. Emellett a családom és sok kolléga – akár szabad idejében is – a segítségemre siet, legyen szó az installációk összeállításáról vagy a kiállítási anyag szállításáról.
– Kiváló munkádért Cegléd Város Kultúrájáért díjat vehetted át januárban. Ha még az aranyhal is kiúszna Hozzád, mit kérnél?
– Legelőször is egy olyan foglalkoztató teremmel bővíteném a Ceglédi Galériát, melyet csupán egy üvegajtó választ el a kiállítási tértől, itt zavartalanul lehetne kézműves játszóházat tartani, mégis a kiállítás résztvevői maradnánk.
Nagyon szeretném bővíteni installációs lehetőségeinket, ez valószínűleg pályázat útján már részben megvalósulhat az idén. S a harmadik kívánság – talán ezzel kellett volna kezdeni – az anyagi lehetőségek jelentős bővítése, hiszen évek óta nem emelkedett a költségvetésünk.
Ildikó munkájának sikere a „Busó” kiállításon tetőzött, ahol 82 egyórásnál hosszabb előadást tartott, megdöntve a nézőcsúcsot. Érthető, hogy fokozódik a kiállítási kedv: 11-én, kedden 18 órakor a Galériában a Ceglédi Fotóklub kiállítása nyílik, vele párhuzamosan a Színház előcsarnokaiban kialakított új kiállítótérben a NESZ népi iparművészeti anyaga tekinthető meg 15-én, szombaton 16 órától! Lehet, hogy egy aranyhal nem is elég…
P. Rónai Gábor
