Ausztriában a katolikus egyház befogadja a menekülteket, a bécsi érsekség területén ezer embert szállásolnak el (képünkön). Hazánkban az egyház nem ilyen aktív a menekültválságban, egyelőre civil szervezetek segítik csupán a migránsokat. Augusztus 3-án sajtótájékoztatón nyilatkozta Erdő Péter: a katolikus szervezetek „diszkréten” segítenek a menekültek ellátásában. A bíboros a jelenlegi jogszabályokkal indokolja, hogy az egyházi intézmények Magyarországon nem fogadnak be menekülteket, sőt, ha így tennének akkor embercsempészek lennének. Lapunk a ceglédi katolikus plébánost Szecsődi Pétert és a Református Nagytemplom lelkészét, Hánka Leventét kérdezte véleményükről, a kialakult helyzetről és arról, a jelen helyzetben hogyan értelmezik Jézus szavait: „Jövevény voltam és befogadtatok”.
– Személyes véleményem is az, ami az egyház és Ferenc pápa véleménye. Azonosulok azzal, hogy menekültkérdésben a krisztusi szeretet megéléséről van szó. – nyilatkozta lapunknak Szecsődi Péter plébános. – Azt a különbségtételt azonban meg kell tenni, hogy ki a menekült. Valakinek van több ezer eurója, hogy másik földrészről Európába utazzon, az itteni ceglédi embereknek viszont nincs annyi eurójuk, hogy elmenjenek Németországba. Ki az, aki valóban menekült, ki az, aki rászorul és ki az, aki visszaél bizonyos szempontból azzal – a jogilag ex-lex – helyzettel, ami kialakult. Én azért ezt nagyon megkülönböztetném. Aki valóban rászorult, annak igenis a keresztény szeretet alapján segíteni kell, de aki visszaél a helyzettel és a lehetőségekkel, azt viszont egyáltalán nem kell segíteni, mert az már önmagában erkölcstelen. Nekem, nekünk azonban nincsen eszközünk, lehetőségünk megtenni ezt a megkülönböztetést.
– Legelőször is az én hazám az az én „házam”. Egy államhoz tartozom, amelyiknek a „háza” az első, amivel találkozik egy menekült. – válaszolta Hánka Levente, lelkipásztor arra a kérdésünkre mit tenne, ha nála kopogtatna egy menekült család. – Itt azért meg kell jegyezni, hogy azok a menekültek, akiket valahol üldöznek, és ezért menekülnek. Én nem igazán nevezném „menekülteknek” a hozzánk érkezőket. Egy jobb élet utáni vágy hajtja őket, ami természetszerűleg érthető, de nem magától értetődően támogatandó. Hiszen Jézus sem azt mondta, hogy segítsetek mindenkit, hogy több pénze legyen, mert ettől még nem lesz boldog. A segítségadás ennek ellenére megvalósul az állami keretek között. Ha szimbolizálni szeretném a helyzetet, akkor azt mondanám, hogy: az én hazám, az én „házam”, ahová „bekopogtattak” kedves jövevények. (Néhány esetben ugyan nem az „ajtót” használták, vagyis a hivatalos határátkelő helyeket, és persze Jézus arról is beszél, hogy aki nem az ajtón jön be a juhok aklába az kicsoda (János ev. 10:1)) Megmutattuk neki, hogy hol van a hálószoba, hol a mosdó, hol a konyha. Hol lehet az irataikat intézni, jogot szerezni stb. Képletesen természetesen, hiszen ezek azok a befogadó helyek, ahol mindezeket a gondoskodó intézkedéseket meg tudjuk tenni. Nem szeretem a nagy médiafelületű hazugságokat. Nagyon kiváló dolog, ha valaki – természetesen gondos rendőrségi előválogatások, ellenőrzések után – befogad egy családot néhány napra, de egy kicsit visszatetsző ez akkor, ha jövedelme és lehetőségei azt is lehetővé tennék, hogy több száz embert szállodai szinten is elszállásoljon. Ezek mögött mindig hátsó gondolatok, képmutatás van. Az állam – a mi adófizető forintjainkból – igyekszik fedelet, ételt, és jogot biztosítani minden hozzánk érkezőnek. Nekem az a feladatom, hogy a befizetett járulékaimmal, és esetleg szervezett karitatív keretek között azon túl is segítsem a munkáját. Tehát már „bekopogtak” hozzám, amikor átlépték a határt, és ha személyesen a saját házamba is bekopognának, akkor ugyanaz adnám nekik, amit az állam kínál (szállás, étel, és jog – azonosítsák, igazolják magukat, ezzel szerezzenek személyiségi jogokat, mert ugye joga annak van, akinek kötelessége is.) A gyermekek és nők, özvegyek és öregek pedig különösen figyelmes elbánásba részesülnének, hiszen ők kiszolgáltatottabbak.
