Rövid idő alatt beilleszkedett az új közösségbe: néhány idősebb, tapasztalt kolléga között több, hasonszőrű fiatal dolgozott. Fejhallgatót viselve meredtek a számítógépük monitorjára, ujjaik sebesen futkorásztak a billentyűzeten. Csupán kávézás közben, vagy a teraszon gyorsan végigszívott cigaretták füstjében volt idejük beszélgetni. Az ismerkedés során Fanni tőlük tudta meg, mekkora kitüntetés, hogy a próbaidő kezdetén máris a „Mélyvíz, csak úszóknak-feliratú medencében” találta magát…
– Itt nincs belső hierarchia, utasítgatás! – oktatták az íratlan szabályokra is. – Csak segítséget kérhet akármelyikünk a másiktól, ha az éppen ráér.
A nagyfőnök nem titkolta a tervét, miszerint a közigazgatási fordításokat végző Fannit afféle Jolly Jokerré akarja kiképezni – no, nem a vidám karaktere miatt, hanem a betegek és szabadságon lévők helyettesítésére: – Fél év múlva már megbirkózik a British Múzeumtól érkező régészeti értekezésekkel is, ha Emmát megint előveszi a reuma!
Gyors szakmai felemelkedést jósoltak neki a régebbi munkatársak, mindannyian. Mindannyian, egy kivétellel…
Karolinnal szinte napra egyidősek voltak, viszont szerencséje folytán ő három hónappal előbb került a céghez, rögtön a diplomaosztója után. Fanni jól kijött vele, bár rövidesen úgy tűnt, hogy a lány szándékosan és erőltetetten hangsúlyozza előtte a véglegesített – azaz „rangidős” helyzetét…
– Viktor kifeküdt, valami náthával. – dobott egy pendrive-ot Fanni asztalára egyik reggel. – Délutánra küldésre készen kell lenni az anyagnak!
Fanni hátában érezte a többiek várakozó tekintetét. Tudta jól, hogy ezt a feladatot Karolinnak adta ki a főnök. Önérzetesen rendre akarta utasítani, de aztán meggondolta magát: még két hónap van a próbaidőből… Ki tudja, talán éppen Miklós, az ügyvezető teszi így próbára!
Gyorsan végzett a fordítással. Néhány vízgépészeti szakkifejezés helyességét illetően kétségei maradtak, ezeket piros színkiemeléssel jelölte a vázlaton. Ebédidőben az adathordozót Karolin asztalára tette, a kinyomtatott oldalakkal együtt – és visszasietett a helyére, a saját munkájához.
Késő délután tajtékzó dühvel rontott be hozzájuk Miklós: – Ki csinálta a vízügyi dokumentációt? Korrektúra nélkül lett elküldve!
– Fanni fordította, – jelentette Karolin, mint egy stréber diák – és szerintem elfelejtette ellenőriztetni!
Fanni semmit sem tudott kinyögni a döbbenettől, hiszen ő pontosan azért mellékelte a munkapéldányt is, hogy… Elsírta magát.
Másnap reggel meghallgatást kért a főnöktől. A gyomorsav marta a torkát, öklendezett idegességében. A mosdóban úgy-ahogy rendbe hozta a sminkjét, és pontban tízkor kopogott az „Ügyvezető Igazgató” feliratú ajtón. Legnagyobb meglepetésére Karolin már ott volt, és azonnal rázendített, látszólagos jóindulattal: – Nyugodj meg Fanni, nem kell mentegetőznöd! Mindenki hibázhat egyszer… Kértem Miklóst, legyen türelemmel, biztosan megesett már mással is ilyesmi!
Szóhoz sem jutott tőle, hogy elmondja, amiért jött: a saját igazát bebizonyítani…
Lassacskán lecsitultak az indulatok, ám alig múlt el nyugalomban néhány nap, újabb botrány borzolta fel a kedélyeket: egy lejárt határidejű akta – elkészült fordítással ugyan – a feldolgozásra váró iratkupac alól került elő, Karolin asztalán. A dosszié fedőlapján Fanni szignója díszelgett…
– Iiigen, főnök, sajnos, megint a Fanni: valahogy elkavarta… Pedig emlékszem, kifejezetten kértem, hogy postakészen adja le, mert sürgős! – készségeskedett a telefonba Karolin.
Fanni hazaköltözött a szülővárosába, egy német érdekeltségű gyár levelezését végzi. A csomagküldő cégnél dolgozó barátja hívta fel a figyelmét erre az álláslehetőségre. Jóval kevesebbet keres, az igaz – de megbecsülik, nyugodt az élete. Munka közben, ha szabad percei adódnak, még gyakran eszébe jut a felmondása a nagy karrierrel kecsegtető irodában…
Miklós mintha meg sem lepődött volna, amikor a kilépési szándékát bejelentette; legalábbis fegyelmezett arcvonásai nem árultak el efféle érzelmeket. Nem is kérdezte elhatározásának okát, csak azt tudakolta mohón, hová megy dolgozni… De hát mi abban a furcsa, ha egy cégvezető számára fontosabb kérdés a konkurenciaharc veszélye, mint a lány sorsa? Fanni az ajtóban még visszafordult: – Ja, és ha a távozásom után mégis előfordulnának hasonló baklövések, szerintem nyugodtan fogjátok a nyuszira!
A főnök bosszúsan dől hátra a drága bőrfotelben, és a legutóbbi, tisztázhatatlan kavarodásról töpreng: az egyik kutatóintézet ma küldte vissza azokat a hitelesített számlafordításokat, amelyek a nekik postázott szakmai iratok közé voltak keveredve. A borítékon egyértelműen felismerhető Karolin írása…
– „Én címeztem meg, az igaz, – védekezett a lány – csakhogy Viktor fordította a számlákat, ő tehette bele tévedésből!”
– Köszi, Szöszi! Tényleg én fordítottam őket (mellesleg helyetted), viszont már hitelesíttetni is te vitted előre, Emma a tanúm rá! – vágott vissza Viktor.
– Akkor lehet, hogy az iktatóban kicsúszott a borítékból, és ott keverték össze a két küldeményt! Vagy kíváncsiságból kivette valaki…
– Nahát, ez már több a soknál! – vágta csípőre a kezét harciasan Jolika, aki az iktatást intézte az adminisztráción. – Magad is jól tudod, hogy hozzám már lezárt tasakban érkezik minden postáznivaló!
Összeszorított állkapoccsal, vibrálva pattogó arcidegekkel mered maga elé Miklós. Öklével teljes erővel a párnázott karfára sújt, amikor felrémlik, s a fülébe visszacseng a nemrégiben hallott szavak töredéke: …„nyugodtan fogjátok a nyuszira!”…
Most persze az olvasók igazságérzete úgy kívánja, hogy a valóságra döbbent ügyvezető rúgja ki Karolint; nyomozza ki Fanni új munkahelyét, kövesse meg, hívja vissza… Higgyék el, sokkal egyszerűbb még egy nagyot a bőrtámlára vágni! Az olyan férfias, és nincs benne semmi megalázó.