Töprengtem. Itt egy lánycsapat, akik a város nevét örökre bevésték a kórusművészet nemzetközi dicsőségtáblájába. Most péntek este van. Vasárnap este érkeznek haza.Nem igaz, hogy csak a másodosztályban bent maradt serdülő focicsapatot, a laskafőző bajnokság első harminc helyezettjét, a pálinkaivó verseny legjobb három elfekvőjét, meg a limonádé tévésorozat szereplőit tudja köszönteni egy fél város!Akkor tényleg legyen örömtűz, legyen minden…
– A vezetők?- Ne aggódj miattuk…- így a segítőkész apuka. – Mire köszönteni kell, itt lesznek.
– Nincs mese. Pénz kell valahonnan. Kell, vagy harminc darab bambuszfáklya. Egy tízesből ki is jön. Telefon az egyik gyár igazgatójának. Lacikám, ez és ez a helyzet, mit szólsz hozzá? Semmi gond. Ha te megveszed, én adok pénzt, aztán hozod a számlát, így megfelel? Még pénteken elszaladtam hozzá, tegnap délelőtt bevásároltam Kecskeméten. Délután a szomszéddal az összes fáklyát feltöltöttük, megvizsgáltuk a kanócokat, majd vödörbe állítottuk, mint virágosok a szegfűt. Három vödör kurrens áruval vártuk a nagy napot.
Este a kertben szalonnát sütöttünk. Pergetés, ahogy öregapám mondta, pergetés. De nem volt más témánk. Az a kis tüske megint előjött.
– Észrevetted már, hogy a szponzorok, források, támogatók mellett a szülőket épp csak megemlítik? Igaz, a karvezető, a Jutka, minden alkalommal megköszöni.
– Persze, mert ő látja a munkát, azt a pénzt, amelyet a lányok szülei tesznek hozzá. – Megmondom én, egészen pontosan – szól könyvelő anyuka, és határozott mozdulattal hagymát szúrt a nyársra. – Mindig pontosan vezetem. A tavalyi év egy erdélyi, meg egy holland úttal éppen hatvanezer forintunkba került.
-Ezt úgy értsd, hogy ennyi volt az összes kiadás. Kis faluból járunk be, a vasárnapi próbákra gyakran kocsival, ruhák, költőpénz az útra, a férjem vitt fel egy kocsi lányt tévéfelvételre. Egy-két fellépésre elmentünk, vendégeink voltak külföldi diákok, és alig maradtunk alatta a százasnak.Nem sok testvérpár énekel a kórusban. Ki bírná ezt anyagilag?
– Nem sajnáljuk a pénzt, szívesen adjuk, mert a gyerekek élvezik, meg járják a világot. Csak azok a megjegyzések bántanak, hogy a saját gyerekünk nyaralására sajnáljuk a pénzt. Nem sajnáljuk, meg félre is értenek. Csak azért hoztuk szóba, mert ezt egyszer el kell mondani. Meg azért, hogy mindenki tudja,hogy ezeknek a lányoknak ez egyáltalán nem nyaralás. Általában versenyre mennek, a karvezető pedig igen feszes tempót diktál. Napi kétszeri próba, esténként fellépések, jóformán arra is alig van idejük, hogy egy városnézést beiktassanak.
– Aki nincs benne, nem látja a felkészülést.Hányszor keltettem fájó szível vasárnap reggel, hogy ideje indulni a próbára. Ebédre ritkán ért haza. Egész évi kemény meló, és azért utaztak el valahová Európába, vagy éppen a tengeren túlra, hogy ennek eredményét másoknak is megmutassák.
– A szülők nélkül milyen messzire jutottak volna el? Az önkormányzati támogatással, meg a pályázati pénzekkel, szponzorokkal együtt az összes költség jó, ha fele jött össze. Elég az út felére, vagy egy méterre sem. Egy sofőr egy méter se tesz meg, ha tudja, hogy visszafelé nincs pénz.És kapaszkodj meg. A szülőknek teljesen természetes, hogy a másik felét nekik kell kipengetni. Ez nem probléma. Amíg van, addig szívesen. Csak egy dolog nem esik jól nekik.
– A támogatók köszöntése. A sok nagy cég, meg vállalkozó mellett természetesen köszönik a szülőknek is. Többről van itt szó. A nagyvállalat vezére is szponzorál, meg adja a buszt. Hála, köszönet, adja a közöset. A vállalkozó is leírhatja, de örülni kell, mert adhatnák akárhová. Még szerencse, hogy a gyerekeik itt énekelnek. A szülő meg zsebből fizet! Ennyivel támogatja Cegléd városát minden énekkaros gyerek családja, hogy a város hírnevét öregbítse kiemelkedő művészi teljesítménnyel. Na, erről van itt szó! Csak ehhez képest van nekünk hiányérzetünk. Meg a sütik, meg a pogácsák, üdítők, egyebek, amit a gyerek visz be, hogy a tiszteletükre rendezett fogadáson legyen mivel megvendégelni őket.
– Még ez is belefér. Nincs pénz. Akkor durrant el igazán az agyam, amikor a vasárnapi meccsen szólt az egyik képviselő, hogy a nejed pogácsája még mindig a régi. Ezer közül megismeri. Mondom, hol? Hát a lányokat köszöntötték a városházán, oszt ott. Este kérdezem:ugyan, apu, a legtöbbször mi viszünk be sütit, pogácsát, szendvicset, meg üdítőt magunknak, van, amikor az összes vendég ezt eszi.
– Na, ez aztán… Nem azt kérjük, hogy nem csekély hozzájárulásunk fejében, mondjuk, engedjék el az énekkarosok családjának kommunális adóját. Ennél sokkal kevesebbet. Mondhatni, triviális. De úgy voltam vele, hogy ez nem az én problémám. A lányok is látják ennek a lényegét, csak a jelentőségét másként. Vagy egyszerűen, több eszük van. Ha ez nekik nem probléma, nem hozom fel. Na, ennyi.
– Figyelem, figyeljetek! Öt perc és itt vannak! – emelte fel izgatottan a hangját az egyik anyuka. Felélénkültek a várakozók, mozgás támadt. Könnyű nyári öltönyében már itt volt a polgármester, meg a képviselő úr is.
– Mindenki vegyen egy fáklyát, jut mindenkinek, ne tapossátok szét, vigyázzatok a tűzzel, ne rázogassátok, gyújtsátok meg, és majd ide kérem vissza. – Pillanatok alatt lett gazdája mindnek, elhangzott rengeteg figyelmeztetés, aztán végül egy maradt. – Ezt most neked adtam – fejezte be a beszámolóját, majd elviharzott.
A fáklyák lángra kaptak. Ide oda futkostak a szülők, keresték a legjobb helyet. A busz a térre kanyarodott. Szépen, lobogva álltunk sorfalat. Hirtelen elemi erővel tört fel az ének. Itt és most nem a harmónia számított.Rázuhant a térre a hatalmas hangzavar. Az utazás fáradalma, az átélt izgalmak, a hazaérkezés öröme, a büszkeség, a csodás fogadtatás. Ez mind egyszerre szakadt fel a lányainkból, mert most már mindenki mindenkinek a gyermeke volt. Ez az az élmény, amit egy életen át nem felejtenek és emlegetnek azóta is. Meg mi is, akik ott voltunk. Sikoltások, ugrálások,összekapaszkodások, egymásra boruló sírások, nevetések. Zajos, hangos kavalkád. A fáklyákkal már jobb volt félrevonulni, eloltani, nehogy tűz legyen. Volt épp elég nélküle is. A kórus gyorsan összeállt az aulában. A fáradt tekintetekből sütött az öröm, a boldogság, a büszkeség. Köszöntőt mondotta polgármester meg a képviselő, de ezt a protokollt az elmúlt napokban többször átélték, a himnusz alatt meg sírtak, ott Linzben, 2000-ben. Aztán felcsendült a dal. Áradt, ömlött az aulában, a boltívek oda vissza görgették egymásnak, játszottak a csodával. Visszhangoztak a fülemben az ismeretlen szülő lelkes szavai:
– Nincs semmi, ami ezeket a gyerekeket, a karnagyot, a kísérőket bármiben korlátozhatja. Ha lenne, majd mi elhárítjuk. Majd egyszer, majd valamikor, a városi díjjal kitüntetett kórus állandó tagjai között helyet fog kapni egy személy, ez pedig az ismeretlen szülő állandó helye lesz. És amikor köszöntik a támogatókat, amikor könyvek örökítik meg azokat, akik jelentősen hozzájárultak a város kulturális életéhez, akkor ott lesz Ő is, a kórusnak egy állandó, virtuális tagja, és mindig megemlítik majd az Ismeretlen Szülőt (vagy Névtelen Szülőt, vagy Örök Szülőt), mert megérdemli. Igen, mert polgármesterek jönnek, képviselők mennek. De a dal, a lányok, a karvezető,meg a szülők mindig ott maradnak, lesznek.
Ennyit tudtam lejegyezni, kedves olvasó. Megköszönni se volt időm ennek a láthatóan fáradt, ám boldog és lelkes ismeretlen szülőnek a monológját és a fáradozását. Mellettem állt ugyan, de nem volt itt. Átadta magát a dalnak, az pedig zengett az aulában. Mit sem törődve kicsinyes emberi történésekkel, büszkén szállt faltól falig és olvadt harmóniába az esti fényekben csillogó boltívek, színes ablakok alatt…
(Fotó: Kisfaludi István)
