A„Téglákba vésett történelem”című könyvben és több előadásban beszámoltam a ceglédi fogolytábor téglafeliratairól, most egy túlélővel készített video-interjút mutatok be. Dr. Boros János 91 éves, egykori hadifogollyal a könyv megjelenése után találkoztak, története már nem kerülhetett a könyvbe. Pozitív beállítottságú személy, talán ezért élte túl a fogságot. Nem beszélt a szörnyűségekről, de megemlíti, hogy aki szökni próbált vagy lemaradt, azt agyonlőtték. Nem dramatizálta sorsukat, de a fogolytáborban bekövetkezett sok halálesetre utal, amikor azt mondja, hogy Irsán, az ottani asszonyok jóvoltából sokan életükben utoljára ettek emberi kosztot. Íme az interjú.
Egyetemi hallgató voltam, csak 1944 végén hívtak be, és a KISKA alakulathoz kerültem (kisegítő karhatalom). Mint katonai kiképzésben nem részesült sorkötelesek szerepeltünk. Civil ruhában maradtunk, csak sapkát és karszalagot kaptunk. Nem volt fegyverünk. Bécsbe indítottak bennünket gyalog, de nem mentünk. A parancsnokunk elment valameddig egyedül, és jelentette, hogy mindenki megszökött. Azután visszajött hozzánk. Katonaszökevények voltunk. Már jóval a háború után hallottam, hogy ezt az alakulatot azért találták ki a vezérkarnál, hogy az egyetemistákat és néhány tisztet megmentsék a fegyveres harcoktól. Először a Hűvösvölgyben húztuk meg magunkat egy pincében. December elején a Vilmos laktanyában voltunk, majd egy gyártelepre mentünk az Asztalos utcába, hogy ne legyünk szem előtt. Onnan ráláttunk a vasúti sínekre, és láttunk egy szerelvényt, mozdony nélkül. Felnyitottunk egy kocsit, és katonai felszerelést találtunk benne. Onnan szereztünk ruhaneműt, fegyvert, lőszert. Én egy bakancsot és két derékszíjat vételeztem. Kb. 25-30-an lehettünk. Mikor közeledett a front, egy stráfkocsival a Bástya utcába költöztünk, a jogi egyetem mellé. Innen Stoller Béla elvitte a fegyvereket valahová, állítólag újpesti partizánoknak, és a csoport egyik felét elvitték a Ferenc József (ma Szabadság) hídhoz, azzal a naiv elképzeléssel, hogy meg kell akadályozni, hogy a németek felrobbantsák. Mint tudjuk, nem sikerült megakadályozni. Másik felét, velem együtt egy védett házba vitték. A ház a Szalay János u. és a Wekerle u. sarkán állt és a svájci követség védelme alatt állt. A pincében zsidók voltak. Mi őrt álltunk a kapuban. Látszólagos őrök voltunk. Egy ízben egy zsidó menekült hozzánk, aki a Dunából úszott ki. Mikor lőttek, korábban a vízbe ugrott és kiúszott. Ott menedéket talált. Mi a földszinti üzlethelyiségben szálltunk meg. Eleinte a zsidók tartottak tőlünk, de Szilveszterkor bolond fejjel az Internacionálét énekeltük, és a zsidók rájöttek, hogy nem kell tartani tőlünk. Mi mászkáltunk a városban. Iratokkal el voltunk látva, mindig volt nyílt parancsunk. Január elején Budára is átmentem kosztért. Ott láttam, amint a Fő utcán egy gránáttól frissen elhullott lovat trancsírozott a lakosság. Olyan volt, amilyen az lehetett, mikor az ősemberek nekiestek az elejtett mamutnak.
Január 17-én értek az oroszok oda, ahol mi voltunk. Az oroszok bejövetelekor a pincében lévő zsidók mondták, hogy rájuk vigyáztunk. Egy kedélyes orosz elvezetett bennünket, hogy majd dokumentumot kapunk arról, hogy nem harcoltunk az oroszok ellen. Mellesleg kérte, hogy adjunk neki egy órát. Egyik társam odaadta az óráját, hogy úgysem jár. Boldogan zsebre tette az orosz. A sarkon már egy csomó ember volt, ekkor sejtettük, hogy itt nem bumáskát fognak adni. Kb. 200-an lehettünk. Kelet felé vezettek bennünket. Jött szembe egy ember batyuval, ő is azt mondta, majd igazolványt kapunk. Később ezzel az emberrel találkoztam a fogolytáborban. Menet közben egy orosz a kezemre mutogatott. Mutattam, hogy nincs órám, de az orosznak a kesztyűm kellett, egyszerűen lehúzta a kezemről. Az Aréna utcánál egy ember, mikor az őr másfelé nézett, kilépett a járdán ácsorgó tömegbe, és eltűnt. Az éjszakát egy útba eső falu városházájának pincéjében töltöttük. A köztünk lévő rendőrök csizmáját lehúzták az oroszok, mezítláb jöttek tovább. (Január volt, éjjelente mínusz 15-20 fokos hideg.) Másnap meg lehetett volna szökni, de valahogy buta fejjel ottmaradtam. Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha együtt maradunk. Gödöllőig vittek bennünket. Egy pajtában töltöttük az éjszakát, és másnap vittek be a premontrei gimnáziumba, ahol a fogolytábor volt. Én a hóban aludtam, a szabadban. Három napig, míg a fogolytáborba be nem vittek bennünket, semmit nem kaptunk enni, inni is alig. A fogolytáborban levest és kenyeret adtak. De nem volt miből megenni a levest. Egy rab felajánlotta, hogy fél adag kenyérért ad egy zománcozott edényt. Kis vájdlingszerűség volt, két füllel. Megvettem, és attól fogva négy hónapig abból ettem a levest. Négy hónapig mindig borsólevest adtak. Szerencse, hogy szeretem a borsót. Volt, aki már rá sem bírt nézni, így én néha két-három adagot is ettem belőle. Gödöllőn tetvesedtem meg, ott mindenki tetves volt. Helyet kellett keresni a táborban. Itt találkoztunk össze a csapat másik felével, akik nem akadályozták meg a Ferenc József híd felrobbantását. Ettől kezdve együtt voltunk Tomcsányi Pállal, aki rokonom. Ő valahogy bejutott a táborparancsnokhoz, és előadta neki, hogy mi svájci állampolgárok és ellenállók vagyunk. Csak mosolygott rajtunk, és mondta, hogy amíg értünk jönnek, a táborban maradunk. Kapunk egy külön helységet. A tornaterem szertárában helyezkedtünk el, ami jó hely volt, mert nem volt nagyon hideg, és a tornateremben osztották az ételt, így valamivel több ételhez jutottunk. A könyvtárhoz is hozzáfértünk, sokat olvastunk. Én belázasodtam, és a gyengélkedőre kerültem. Csak egy napig voltam ott. A lázat úgy mértük, hogy a pulzust számoltuk. Ott ellopták a jó bakancsom, szerencsére hagytak helyette egy rosszat. Abban gyalogoltam Ceglédig, utóbb már levált és leffegett a talpa. Egy társunk mellhártyagyulladást kapott, őt szabadon engedték. Vele küldtem levelet, megkapták szüleim, ma is megvan. Máskor is sikerült levelet kijuttatni, Ceglédre menet eldobáltam cédulákat. Azt is meg tudtam írni, hogy Ceglédre vittek. 5-6 levél ért célhoz. Február közepe után már nem nagyon érkeztek új foglyok.
Időnként elvittek egy csomó embert. Úgy tudtuk, hogy bevagonírozták őket. Naponta fogytunk. Március 14-én az utolsó csoporttal minket is elindítottak. Teljesen kiürült a tábor. Volt közöttünk egy operaházi karmester, Vasadi Balogh Lajos. A könyvtárból kiválogatott egy csomó zenei témájú könyvet, és hozta magával. Nem sokáig bírta. Könyörgött, hogy segítsünk, mert nem bírja. Átvettük tőle, és néhány méter után szépen leengedtük a földre. Nem kereste rajtunk később. A súlyos betegeket szekéren vitték.
Monoron szálltunk meg először, egy istállóban. Én a vályúban aludtam. Monoron többen megszöktek, az oroszok lövöldöztek, de csak a levegőbe. Enni nem adtak, másnap indultunk tovább. Összefogdostak mindenkit, a földön dolgozó embereket, lovas kocsin közlekedőket, hogy pótolják a megszökötteket. Az egész fogság azért történt, mert Sztálinnak azt mondták, azért tudták Budapestet ilyen nehezen elfoglalni, mert nem tudom hány százezer katona védte. Ezért kellett nagyon sok foglyot ejteni. Útközben egy társunk bebújt az út melletti átereszbe. Az őr észrevette. Kihúzták és agyonlőtték. Egy másik társunk nagyon gyenge volt, leült az út szélére. Hiába mondtuk, hogy jöjjön, mert agyonlövik. Nem kelt fel. A kísérő szovjet katona kicsit lemaradt, majd hallottuk a lövést. Az őr vállára lendítette a fegyverét, és minta mi sem történt volna, kísért bennünket tovább.
Irsán az iskolában háltunk. Reggel az irsai asszonyok, leányok gőzölgő kondérokkal vártak bennünket. Finom krumplileves volt, paradicsom és kolbászdarabok is úszkáltak benne. Volt, aki ekkor evett életében utoljára tisztességes kosztot. Nagyon köszöntük, és mindenki sírt, az asszonyok is, mi is. Tovább indultunk. Más falvakban is előfordult, hogy zsemlét, buktát dobáltak közénk az asszonyok
Cegléden egy laktanyához értünk, erős drótkerítés vette körül. Ez lehetett a huszárlaktanya. Itt álldogáltunk egy darabig, majd továbbhajtottak bennünket a páncélos laktanyába. Nem motoztak meg bennünket. A bottal ellátott, szintén fogoly policájok tartották fenn a rendet a táborban. Mikor én ott voltam, ok nélkül nem vertek senkit. A barakkokban emeletes priccsek voltak. Úgy emlékszem, háromszintesek voltak. Reggel ki kellett menni a barakkokból, ha valaki nem sietett, arra ráhúztak egyet-kettőt. Enni reggel adtak levest és kenyeret, este levest. Szervezetlenül mentünk a kosztért, nem tudom, hogy ellenőrizték, hogy mindenki csak egyszer álljon sorba. Három nap alatt kiirtották a tetveket: fürdőbe mentünk, azalatt ruháinkat átgőzölték. Ilyen alkalmakkor mindig eltűnt valami. Egyszer a szemüvegem is ellopták. Nem tudom, mire kellett az valakinek? Nekem volt egy kis torontáli szőnyegem, arra feküdtem, mindig nálam volt. Egyszer elvette egy policáj. Egy idősebb ember vigasztalt, hogy ne törődjek vele, én sokkal különb ember vagyok, mint aki elvette. Tudtunk rendesen mosakodni is. A táborban állandóan folyt a csencselés, főleg a dohányosok adtak el holmikat és vásárolták a cigarettát. 10 pengőért adtak három cigarettát. Útközben értesítettem a családot, hogy Ceglédre visznek. Megkapták a levelem. Cegléden épp a borsólevest eszegettem, mikor kiabálták, hogy Boros Jánost keresi az édesanyja. Anyám a Törteli úton volt, a drótkerítés mellett. Biztosan lefizette az őrt pálinkával vagy valami mással, mert odaengedte. Az út túloldalán voltak házak, akik abban laktak, kapcsolatban lehettek az oroszokkal, és rajtuk keresztül intézhette el anyám, hogy a kerítéshez engedik, míg tudunk pár szót váltani. Szóltam, hogy itt vagyok. Hatalmas tömeg állt a kerítés előtti szabad területen. Mikor kiabáltam, hogy itt vagyok, egy pillanat alatt elnémult a tömeg, és tudtam beszélni anyámmal. Hozott csomagot is. Egy torta volt benne. Még kétszer kaptam csomagot, azokban hasznosabb dolgokat küldött. A csomagokban leltár is volt, és láttam, hogy csak a felét kaptam meg. Aztán elkergette az őr anyámat. Tomcsányi Pál is írt haza útközben. Emlékszem, egyszer a táborparancsnok megengedte, hogy a hozzátartozók beszéljenek a foglyokkal. A kettős drótkerítés között volt kb. 2 méter távolság, a parancsnok ott sétált és időnként mosolygott.(J. Gy.: Mint később kiderül, de Keszthelyiné, Bujdosó Mária is elmondta, a parancsnok tudott magyarul. Nyilván a beszélgetéseket figyelte.)Szemmel láthatóan élvezte, hogy ő most jótékonykodik. A rabok a belső szögesdrót mentén, a hozzátartozók a külső mentén voltak.
Időnként válogatták az embereket. Nem láttunk a vasúti sínekre, de úgy tudtuk, hogy szerelvény áll a Törteli út és a vasút kereszteződésénél, akkor vagonírozták be a foglyokat. Németek is voltak a táborban, őket mind elvitték. Az orvosnő időnként az udvarra ment és az ukrán belső őrök, akik Kárpátaljáról valók voltak, és bottal voltak felszerelve, fordítottak: jelentkezzen, aki beteg. Néhányan jelentkeztek. Én is jelentkeztem. Az első azt mondta, szívbeteg. Az orvosnő megvizsgálta, és közölte, hogy szimuláns. Az őrök addig ütötték, míg vissza nem szaladt a helyére. A második szifiliszt mondott, ő is ugyanígy járt, a harmadik is. Negyediknek engem kérdezett, hogy mi a bajom. Mondtam: nem tudom, de úgy érzem, hogy lázas vagyok. Nagyot nézett, aztán hozatta a tábor egyetlen hőmérőjét, és csakugyan 38,7 volt a lázam. A fertőző barakkba tettek. A fertőző barakk a város felőli oldalon volt. Ott 8-l0 beteg volt egy magyar szanitéc felügyelete alatt. Ott hallottam, hogy egy betegnek mondta a szanitéc, hogy ha nem eszi meg a gyógyszert, ő is a kukoricásba kerül, és a tábor sarka felé mutatott, északkeletre, a vasúti sínek felé. Ott találkoztam egy Röck nevű futballistával, akit régebbről ismertem, Röck Marika, neves operett énekes testvére volt. Nem tudom, mi lett vele.
Egyik reggel, május 17-én kiabáltak, hogy a fiatalok menjenek a kapuhoz. 2-3 héttel korábban összeírták a fiatalokat. Akkor írták fel először a nevünket, addig sehol sem készült rólunk névszerinti jegyzék, csak a darabszámmal törődtek. A kapunál volt a táborparancsnok, a helyettese és az orvosnő. A listáról olvasták a neveket. Az életkort csak bemondás alapján tudták. Olyan rosszul néztünk ki, hogy ránézéssel nem lehetett megállapítani, ki fiatalabb 18 évesnél. Az első kiment a kapun. A második örvendezett, és lassan ment. A parancsnok rákiabált –magyarul-, hogy „Vissza! Egy fiatal nem ilyen lassan megy!” A harmadik kirohant. Én voltam a negyedik, sietve, de feltűnés nélkül mentem ki a kapun. Volt, akit azért zavartak vissza, mert szakállas volt, látszott rajta, hogy nem 18 év alatti. Ezek elrohantak a borbélyhoz, és megborotváltan újra jelentkeztek. Látszott az oroszokon, hogy minél több fogolytól meg akarnak szabadulni. Tomcsányi Pali is kijött, odakint a nyakamba borult, hogy Jancsikám, megszabadultunk. Kb. 40-50-en lehettünk. Egy őrmester vezetett minket a városháza elé, őrök nem voltak. Bizony, elég lassan haladtunk. Soványak voltunk, rongyosak, a vitaminhiánytól püffedtek. Névsort nem hoztak velünk, a városházán írták fel a nevünket. A magyar hivatalnok adott egy előre nyomtatott cetlit, amin kitöltötték a nevünket és a lakhelyet, ezzel bocsátottak el. Ezzel tudtunk utazni is. Az állomáson lepecsételtettem, úgy utaztam haza. A rendszerváltás után beadtam a Honvédelmi Minisztériumba, ez után kaptam valamennyi nyugdíj kiegészítést is. Sajnos, nem készítettem róla másolatot.
Tomcsányi Pali nagyon gyenge volt, támogatni kellett, nem tudott hazajönni. Volt egy ceglédi címe, oda kísértem el. Ott elég gyanakodva fogadtak bennünket, csak a verandára engedtek be. Nem csoda, szörnyen néztünk ki. Soványak, koszosak és büdösek voltunk. Tisztázódott, hogy kik vagyunk. Hagymás krumplit kaptunk. Hogy az milyen jó tud lenni! Pali ottmaradt. Én egy tehervagonban utaztam Pestre. Néhány asszony volt még a vagonban, akik gyorsan félrehúzódtak. Mondtam, ne féljenek tőlem, hadifogoly voltam és most szabadultam. Rögtön elaludtam, és csak Kispesten ébredtem fel. Leszálltam a vonatról, és gyalog mentem az Üllői útra. Ott csodálatos módon, ment a villamos. Igaz, csak két-két órát reggel és este. Vettem egy újságot, és felkapaszkodtam a peronra. Egyszer csak feltűnt, hogy egész kényelmesen elférek: az emberek elhúzódtak a közelemből. A Fradi pályánál leszálltam, ott lakott Tomcsányi Pali családja. Ott is gyanakodva fogadtak. Valahogy elfelejtettem bemutatkozni, azt hittem ismernek. Nagy nehezen kiderült, hogy hadifogoly voltam és most szabadultam, és Pali is megszabadult, csak nem tudott utazni, Cegléden van az ismerősüknél. Menyasszonya másnap biciklivel lement Ceglédre, és néhány nap múlva őt is felhozták Pestre.
Én a Ferenc József hídon (Szabadság híd) mentem át Budára. A hídnak csak a Pesti végét robbantották fel, amit kitoldottak gerendákkal, deszkákkal, és lehetett járni rajta. A híd túlsó felén találkoztam unokatestvéremmel, Boros Lacival. Érdekes, hogy ő ismert meg. Átölelt, akárhogy néztem ki, és akkor tört ki belőlem az elmúlt fél év feszültsége, bőgni kezdtem. Budán még nem jártak a villamosok, gyalog mentem haza a Farkasrétre. Mikor hazaértem, anyám először nem ismert meg. Koldusnak nézett.
A táborból néha elengedtek egy-egy foglyot, de arról nem tudok, hogy előttünk csoportosan elengedtek volna embereket. A táborban egyszer keresték Odeszkálszki herceget. Ő vagy a családja részt vett az ellenállásban, őt szabadon engedték. Társaim közül egyről tudom, Iványi nevezetűről, hogy a Szovjetunióba vitték, ő ott el is pusztult. Egy unokatestvérem Ausztriából szabadult amerikai fogságból. Az oroszok elfogták, s Cegléden át a Szovjetunióba vitték. Nem tudom, melyik hónapban történt.
Mikor mi a páncélos laktanyába érkeztünk, utána már nem nagyon jöttek foglyok a páncélos laktanyába. Időnként százszámra vittek el embereket, őket valószínűleg bevagonírozták. Májusban már nem hoztak újabb foglyokat.(J. Gy.: Ennek ellentmond, hogy a béke előkészítő csoport iratai szerint májusban a ceglédi fogolytáborban 130 000 fő tartózkodott.
