Téli estéken mesélő kedve támadt apámnak. (Ma van-e még ilyen karácsonyidőben, vagy csak csomagolópapír zörgés, ajándékkeresés?) A történet lényege. 1851-ben egy nagyon kemény februári délutánon sötétedéskor apjáék házánál egy medve merészkedett elő a sötétből, akkor elűzték. De nem tágított, másnap újra becsalta éhsége a városba, vesztére. A katonák kilőtték és prémjét kitömve, közszemlére tették. Ez persze nem Cegléden történt, de a mesélése itt…
„Kinn szakadt a hó. Csengős szánkók elhaló csilingeléssel futottak el a ház előtt. Benn a szobában pedig meséket duruzsolt a kis vaskályha, s a tűznél egy öregedő ember melengette régi álmait. Eljött a karácsony. Fenyő, cukor és vanília illata töltötte be a vörös szalont. A sárga kalácsok mézes tésztájában feketén csillogott a mák spirális csíkja. Kártya és dió zörgött a mosolygó szemű vendégek kezében, akik ki nem fogytak a borleves dicséretéből. Fehér hósipkájuk alatt nyitott szemmel, békén virrasztottak a házak, várva az éjféli harangszót… …mikor az óra tizenegyet ütött, mindenki készülődni kezdett. Meggyújtották a kis kézi lámpát…Az apám kezébe vette a himbálózó, kerek rézlámpát és előrement.” A központba érve, a templom körül, már sok kézi lámpás villant. A család időre odaért az éjféli misére.”
Ma vajon lehetne-e még ilyen „alulvilágítottságot” elfogadtatni? Aligha. A hóvesztett karácsonyokon, maximum autóval érkeznek az emberek Isten Házába, sokszor csak megszokásból, vagy éppen azzal a szándékkal, hogy mutatkozni kell… Nem így volt évtizedekkel korábban, amikor még a vasárnap szentségét, ünnepélyességét is próbálták munkanappá silányítani. Gyenge próbálkozásnak bizonyult. Különösen azok számára, akiknek a karácsony azt jelentette, ami a lényege: ünneplése az Istenfiának, aki földi lénnyé vált, az incarnatio, a megtestesülés szó alakváltozásából lett karácsony szavunkban.
Sok-sok olyan szokás élt még a régi Cegléden a XIX. században, amelyeknek többségét mára szinte elfelejtette/elveszítette a „modern ember”. Kinek van ma petróleumos lámpája, vagy Auer-harisnyás csodalámpája? Ki látott a városban legutoljára betlehemeseket? Éjféli misén mikor dobáltak utoljára diót és mogyorót a ministránsok közé? Egyáltalán volt-e errefelé szokása a Háromkirályok járásának? Nem is érdemes további kérdéseket feltenni, mert amit Kárpáti Aurél oly szépen is leírt, csak a régi szokások fájdalmas hiányával törhetne ki belőlünk.
„Mindenki a templomba igyekezett. A Két vademberből, Tinka kisasszony nagy megbotránkozására, cigányzene és kurjongatás hallatszott ki. Tagányi Ambrus, a félkezű aljegyző mulatott odabent, akivel egy boros, holdvilágos éjszakán átugratták a templomtorony árnyékát…” Mindez jelzi, akkor is sokfélék voltak az emberek. Ma sem ritkaság, hogy e szent csöndben a templom környéki távolból modern zene, „dizsi” hallatszik.
Így jogos ismét az íróhoz fordulni. „A múlt század utolsó esztendejében szakadtam el tőle. Azóta nem volt nap, hogy ne kísértett volna a vágy: újra visszatérni hozzá. Hiába. Mert az a város már nincs meg…Hová lett? Az Idő nem felel az ilyen balga kérdésekre.” Hogy mennyire balga, azt hiszem, valóban az. Ami elmúlt, nem térhet vissza. De ha okosan, az emlékek gátjaival körbesáncoljuk a múltat, akkor megmarad nekünk, magunknak. Ha azokat az érzéseket le is írjuk, akkor pedig a közösségünknek ajándékozzuk. Így lehet egy rettenetes hóvihar, esetleg lovas szánkózás (mint nekem többször is, több helyen is megadatott), éltető emlék. Vagy felmenni Magyarpolányban a Kálvárián lámpással a kézben, vagy nem feledni az a fülest, amit egy rendőr adott, mert az 1951-ben agyonvert nagybátyám emlékére a Tiszába eresztettem a lampiont. Adós maradtam gyerekként egy gazembernek, azért karácsony közeledtével már felejtem is, de mégsem felejthetem el, mert megtörtént…
ESDÉ
(A képek illusztrációk)
