Úgy érezte, állandóan virrad. Már kitapasztalta: ha a víziót engedi továbbhaladni a rossz kezdetéig, akkor az árny-alaknak keze, lába nő és döbbenetbe némult, tátott szájú gyerekarca lesz és szeméből a kiszolgáltatottság rémülete árad és bábuként, pörögve zuhan a fényből… Újra meg újra hallotta a rettenetes sikolyt. Ki sikoltott, kinek a torkából szakadt fel a tehetetlen féltés riadalma? És őérte, vagy más miatt? Vissza! Vissza mielőbb a sziporkázó napfelkeltébe, ahol elég erős még a jó álom kötele, gúzsba kötve a rossz kezét!
…Lám, sikerült ismét nyugodt révbe érnie, ahol csengő hangon, sokadjára száll megint a dal: – Süss fel nap, fényes nap!
De hirtelen félbeszakad az ének, s az álombéli fiú azt kérdezi: – Mikor kapok másik biciklit, anya?…
Biciklit… Bárdként sújtott le a szó. Szétdarabolva hullott le a béklyó, és a rossz keze kiszabadult. Villámgyors mozdulatokkal rajzolta a férfi szorosra zárt szemhéja alá a teljes álmot.
…Sietősen teker, nem akar elkésni a munkából. Surrognak az új, sebességváltós bicikli kerekei. Magasabb fokozatba kapcsol, élvezi a könnyű hajtás kényelmét. Gyors mozdulattal lejjebb igazítja a sapka ellenzőjét: vakítja a reggeli napsütés. A Kisábécéhez érve lassítania kell, mert utolér egy iskolatáskás fiúcskát – saját kis kerékpárján –, akit az anyukája kísér. Előttük, az út mindkét oldalán személykocsik parkolnak, alig maradt közöttük egy jármű számára elegendő sáv. Lehet, hogy a szemrontó ellenfényben nem látja a gyermek a közeledő terepjárót, vagy távolabbinak véli… Vidám rikkantással: – Gyere, anya! – beletapos a pedálba, és a felezővonal felé húzódva kerülni kezd egy előtte álló autót. Ekkor ér oda dübörögve a csíborfekete, erőszakot sugalló monstrum is.
– Az állat! Telefonál, és szembeelőz a gyerekkel, az állat! – Talán nem csak gondolja, s fennhangon ki is tör belőle az indulat, miközben berántja a fékkart. Fülébe hasít a nő sikolya, közvetlenül a csattanás előtt. A lökhárító elkapja a kis bicikli kormányát, és az ütközés ereje magasra, az aranyló napsugarak terűjére repíti a fiúcska testét…
Szemgolyója vadul cikázott a lehunyt pillák alatt, őrjöngve próbálta kiszabadítani az ágyrácshoz kötözött kezeit. Szívverése mérhetetlen ritmusban dübörgött, és fulladozva akadozott a lélegzete.
– Nincs semmi baj! – Jólesett homlokának a hűvös érintés. – Nyugalom, nincs semmi baj!
– Köszönöm, anya… – suttogta.
– Margit a nevem. – mondta a föléje hajló, elmosódott nőalak, de a rövid mondat már kívül rekedt a tudatán. Álomtalan, mély kábulatba süllyedt.
A főorvos a szelektív gyűjtőedénybe dobta az injekciós fecskendőt. Mosolyogva búcsúzott az asszonytól: – Most már reménykedhetünk! Rövidesen teljesen felébred!
Élénken nézelődött a kórteremben, hátát a megemelt ágyvéghez támasztva. Kötelékeit eloldozták, bár a bal karjához még infúziós cső vezetett. Ágya mellett fehérköpenyes férfi állt, s egy negyven év körüli nő: kedves volt az arca, csak a szeme alatti árnyékok árulkodtak a nem kevés gonddal, teherrel hordozott életről.
– Üdvözlöm a fedélzeten, István! – veregette meg a vállát könnyedén a főorvos. – Visszatért közénk! Valószínű, hogy még nem tudja: súlyos koponyatörést szenvedett, a jobb füle felett. A gerincsérülése és a lábtörése ehhez képest már említést sem érdemel! Majdnem egy hónapig feküdt kómában. Egész csinos szakállat eresztett… Emlékszik a baleset körülményeire?
– Arra emlékszem… – Zavartan köszörült a torkán és kínlódva nagyot nyelt. – Úgy rémlik, egy kisgyereket elütöttek, a… És én láttam.
A nő kérdőn pillantott az orvosra, aki bólintott. Az asszony egészen közelre lépett, és a kezét nyújtotta: – Margit vagyok, az elgázolt fiú édesanyja.
– Sajnálom. Én nem tudtam… – Erőtlenül ejtette sovány, megfehéredett kezét Margit tenyerébe. – Nem tudtam semmit…
– Ne mentegetőzzön, István: Petinek néhány zúzódáson kívül kutyabaja nem lett! Viszont maga csúnyán megsérült, amikor odaérve felugrott a bicikliről, elkapta a levegőben a fiamat, és őt védve zuhant hátra, az úttestre. Maga mentette meg Peti életét!
– Igaz is, – szólt a főorvos – fel kell készítenem a legrosszabbra: holnap magas rangú látogatói érkeznek, a Belügyminisztériumból! Hanem – komolyra fordítva a szót – van még egy megoldásra váró helyzet. Rövidesen hazaengedhetjük, István, és mivel tudjuk, hogy egyedül él, meg kell szervezni az otthoni utógondozását. Mit tesz Isten, Margitka képzett szociális gondozó és szakápoló… Felajánlotta a segítségét, és szerintem nagyon megbántaná, ha visszautasítja! Tudnia kell, hogy amíg „odaát” volt, nap mint nap bejártak látogatni. A kisfiú énekelgetett is magának, de legutóbb nagyon megijedt, és most nem mert bejönni…
– Megint te győztél, Lájvbóll[2]! – önérzeteskedik a gyerek, színlelt duzzogással. – De tényleg, Pista bácsi; mikor sakkozzunk már igaziból, kedvezés nélkül?
„Élő labda” és „Elkapó úr”… – így szólítják egymást tréfásan, a baseball-játék szótárából elcsípett nevekkel utalva sajátos megismerkedésükre.
Halk csörömpölés szűrődik be a konyhából. Margitka lassacskán végez a vacsora (ami igazából estebéd) utáni mosogatással. Behozza majd a citromfűből készített jóéjt-teát, azután nemsokára felöltöznek és hazamennek, a közeli lakótelepre. Kettesben élnek; a kisfiútól tudja, hogy nincsen apja. Az asszony reggel egyedül elszalad hozzá – előkészíteni mindent, amire napközben szüksége lehet –, s délután jönnek hosszabb időre, Péterrel együtt. Így megy… mióta is? Már több mint három hete, az biztos. Kapott tőlük egy szép kis adventi koszorút is. Ott van a komódon, éppen ma gyújtják meg rajta először az összes gyertyát.
– Kezdhetjük, uraim? – lép be a szobába Margit, gyufásdobozzal a kezében. István felül a heverőn, és az „urak” egymás mellett, fegyelmezetten és némi áhítattal várják a gyertyagyújtást. Ég az első, a második, a rózsaszínt is sikerül meggyújtani, de már a nő körmére ég a gyufa, hát elfújja. Míg zörögve másik szál után kotorásznak ujjai a skatulyában, mindhárman a táncoló lángokat nézik – meg-megnyúló nyelvecskéikkel mintha beszélnének, mintha mondani akarnának valamit.
István azon morfondírozik: megrökönyödne, visszautasítaná-e Margitka, ha ilyen rövid idő után megkérné, hogy maradjanak itt vele, örökre?
Az asszonynak az jár a fejében: mi lenne, ha István felajánlaná, hogy költözzenek hozzá, végleg?
Peti szeme sandán cikázik egyikükről a másikra, és arra gondol: milyen mulya ez a Pista bácsi, hiszen a vak is látja, anya hogy néz rá! Osztálytársa, Evelin szokott így őrá nézni, és a Harmadik Á-ban mindenki tudja, mekkora szerelem az övék!
Sercen a gyufa, lassan erőre kap a negyedik gyertya lángja is. A férfi sóhajtva próbál bátorságot gyűjteni, majd belevág: – Nem tudom, Margitka, mit szólnak hozzá… Én úgy gondoltam…
…Huhh, ezt nem lesz egyszerű végigmondani! Soha nem volt mestere a szavaknak.
* * *
[1] live ball
[1] catcher
