Zenitjén tündökölt a kolhoz-idill: az emberi verejték értéke néha már elérte a napi egy egész munkaegységet[2]! Zárszámadáskor ugyan legtöbbször nem osztottak nyereséget, de a háztáji gazdaság révén mindig csurrant-cseppent valami… Mint a vasárnapi ebéd végén a keményhabú sör, a csatos üvegből. Vajon emlékszik-e még valaki az ízére, s a mennyei áhítatra, ami a gyermeklelket eltöltötte – apai engedéllyel hörbölvén a kesernyés, fehér habot?
A templomhajó boltozatáról egyetlen huszonöt wattos, csupasz izzó lógott hosszú kábelen: a Hatalom mindössze ekkora fényességet engedélyezett az Isten Házában. Viszont a marxista eszme jelképe is veszített kissé a ragyogásából: a Tanácsháza fatornyán szélkakaskodó, ötágú vörös csillag belső világítása évek óta nem akaródzott megjavítódni… Felszabadulásunk Ünnepén[3] pedig lám, mit merészelt Galli János, az úttörőzenekar karnagya; szembeszállt a tanácselnöki utasítással, mely szerint „Szóljon a zene, mialatt a vendég elvtársak reggeliznek!”
– Kérem, ezek a gyerekek hajnal óta zenés ébresztővel járják a falut. Nem engedem őket játszani, amíg teát és reggelit nem kaptak!
Én – a tizenhárom éves, kistermetű bé-trombitás – akkor kóstoltam életemben először virslit, maróan csípős mustárt…
Lassacskán lazulni kezdett, egyre tágult a fojtogató hurok, de még sokak torkán ott volt a nyoma.
A tsz-elnököt, az agronómust és a titkárt a hivatalában vagy értekezleten elvtársnak szólították, ellenben a szocialista termelőszövetkezet ügyeit intéző jogtudor megmaradt ügyvéd úrnak éppúgy, mint a tanár úr, mérnök úr és a plébános úr – bár ez utóbbit a VB[4]-titkár röviden csak vén csuhásnak nevezte a háta mögött… Szemtől szembe meg sehogy, mivel a templom táján járva mereven balra tekerte a nyakát (az átellenben lévő pártház felé), hiába pisszegett rá mutatóujja mögül a kőből faragott Nepomuki Szent János.
Nekünk, falusi suttyóknak semmilyen galibát nem okozott a titulusok útvesztője, tudathasadás nélkül vészeltük át az úttörőmozgalom és a hittanoktatás közötti ingajáratot is… Mert az emberfiát kedden délután az iskolában katekizmusra tanította a káplán, csütörtökön ugyanabban a teremben őrsi gyűlést tartottunk. Egyedül Kovács Jóskába szorult olyan makacs pásztorvirtus, hogy nem cserélgette a ministránsok fehér karingét a vörös nyakkendővel! Hétfőnként szó nélkül, lesütött szemmel hallgatta végig az osztályfőnöki feddést, laza testtartása felért egy egészalakos vállvonogatással. Az iskolai úttörőcsapat akadályversenyére sem jött el, lemondva a várva várt számháború szívdobogtató izgalmáról, – egyúttal megkockáztatva a távolmaradásért járó megrovást, a kilátásba helyezett két pofonnal együtt.
Őrsi zászlókat lengetve, vidáman meneteltünk a Tiszához vezető úton. Az akadályverseny állomáshelyein időről időre megállva végrehajtottunk valamilyen feladatot, – ami természetesen az állomásparancsnok-tanár szakmai profiljába illett. Az énektanárnő ellenőrzési pontján harsogott a „Mintamókus”, meg az „Amuri partizánok dala”; Pusztai tanár úr pedig ravaszul ötvözte a földrajz- és biológia témakört, a fák oldalán tenyésző mohák és zuzmók segítségével történő tájékozódás kérdésében. A testnevelő tanár vizesárok fölé feszített kötélen hajszolt át bennünket, majd a Tisza ártéri erdejébe érve várt ránk az utolsó megmérettetés – vélhetően a sarlóval és kalapáccsal pallérozott, zsendülő világnézetünk próbatételéül. Soha nem tudom meg, kinek az agyában született meg a kegyetlen ötlet, s ki engedte tízegynéhány-éves gyerekekkel végigjátszatni azt a morbid komédiát… Az igazság kiderítésében nem számíthatok senkinek a segítségére, mert erre még kevesebben emlékeznek, mint a sörhab kesernyés ízére. Pedig ez sokkal keserűbb.
Merthogy Tárkányi Botond, történelem- és magyar-szakos tanár (akiről azt pusmogták, hogy rendszerellenessége miatt száműzte hozzánk a káderpolitika), ez a jóérzésű, humanista magyar nem önszántából tette, abban biztos vagyok! Tőle joggal vártunk ilyesféle kérdést, az erőszakos császári verbuválásokra célozva: – Milyen történelmi időszakhoz köthető a következő katonadal keletkezése?
És énekelve idézte volna:
– „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Májlandban[5] harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Májlandban azt a harminckettőt!”
Ehelyett a tanár úr öregesen fátyolos, kedvetlen hangon olvasta egy cetliről: – A feladatok teljesítése során egyik társatok életét vesztette. Állítsatok neki emléket!
Ma is ugyanazt a viszolygást érzem… Próbáltunk pontszerző ötleteket kitalálni, de a megdöbbenés valódi tragédiává emelte lelkünkben a tébolyult elme briliánsnak hitt sziporkáját, és nem voltunk többre, másra képesek, mint az előttünk járó, – vagy utánunk következő csapatok. Kis sírhantot kapartunk a morzsalékos hordalékföldből, majd fűzfaágakból összetákolt keresztet szúrtunk a végébe, rácsomózott úttörőnyakkendővel.
A délutáni számháború élményéből alig maradt meg bennem valami. Fásultan, kábán botorkáltam a bokrok között, nem is védve igazán a homlokomra gumizott kartonlapon a négy számot: 3683… Az első leolvasott áldozatok között voltam.
Tárkányi tanár úrral mintha a saját sorsára mondattak volna óment[6] az akadályverseny erdejében… Boltozatos, bölcs homlokáról az élet mihamar leolvasta a láthatatlan számokat, s az év végi jegyet már nem ő írta be a naplóba. Pap temette, szenteltvízzel-füstölővel; Kovács Jóska fekete szoknyában, fehér karingben ministrált az atya mellett – mi pedig osztályonként felsorakozva álltunk a széles gyalogúton, vörös úttörőnyakkendőt viselve, előírás szerint. Talán a bájos ’hatvanas évek végén ebben az ideológiai kavalkádban nem is találtak semmi furcsát és kivetnivalót. Akkoriban így volt érdekes és sokszínű a világ!
Hanem azt már én sem tudom felidézni, hogy követte-e későbbi retorzió[7], amiért némelyik nyakkendős pajtás megszokásból keresztet vetett a gyászszertartás alatt, tisztelgés helyett…
* * *
Borda János
[1] mezőgazdasági kollektivizálás
[2] teljesítmény-mérőszám
[3] április 4.
[4] Végrehajtó Bizottság
[5] Majland: Milánó
[6] ómen: baljós előjel
[7] megtorlás
