– Iskolái?
– Az elemi és a polgári után nem mehettem a ceglédi gimnáziumba, mert ez állt a homlokzatán: Kossuth Lajos Fiú Reálgimnázium. Tanítónő szerettem volna lenni. A rám eső családi pótlék húsz pengő volt, a kollégiumi ellátás viszont kétszázba került. Kalocsán, az érseki tanítóképzőben – 1928-ban – dr. Pál Mátyás igazgató végignézett rajtam, a vékonyka kislányon, s azt mondta: „Mivel jó tanuló vagy, annyiért veszünk fel, amennyit a szüleid tudnak adni.” A végzés után, 1933-ban tudtam meg, hogy öt évig ő fizette a kollégiumi díjamat.
– Ez az év fordulatot jelentett Mária néni életében…
– Istentől kaptam meghívást, zárdába hívott.
– S a fiú, aki ekkor udvarolt Máriának?
– Elfogadtam tőle az utolsó virágcsokrot névnapomra, de kértem, többé ne találkozzunk. Én a földi szerelmet fölcseréltem az égi szerelemmel. Már Kalocsán sokat időztem a templomban, úgy imádkoztam, mint aki az oltári szentség előtt áll. Elhatároztam, hogy én Jézus jegyese akarok lenni. Megadta nekem ehhez a lelki erőt. Mégis sírva köszöntem el a családtól, mert nagyon szigorú volt a rendi szabály, csak kivételes alkalmakkor mehettünk haza. Apám megfogta a kezem: „Kislányom, tudod, mindig pontosan kell indulni.” Kalocsán, az oltár elé borulva egy pillanat alatt „otthon” éreztem magam. Egy évig jelölt voltam, utána következett az egyévnyi noviciátus (próbaidő). Letelte után fogadalmat tettem, megkaptam Jézus keresztjét mutató gyűrűt – ezt viselem most -, eljegyeztem magam Jézussal.
– Hogyan lett matematika-fizika szakos tanár?
– A rendi elöljáróm, a generális főnököm jelölte ki az utamat Szegedre, az egyetemre. Én inkább az irodalmat választottam volna, de engedelmesen azt feleltem: „Igen, megyek. Az Isten fizesse meg!”
– A háború utáni évek hogyan változtatták meg életét?
– Rajta voltam az orosz fogságba hurcoltak listáján, de Isten megsegített hittanárom közbenjárásával, aki elintézte, hogy mint szerzetesi tanárt ne vigyenek el. Majd megtörtént az államosítás, amelyet a Kalocsai Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rendjének tagjai nem írtak alá. Ezért három hónap múlva bevonták a hitoktatói oklevelemet. A nagyobb csapás 1950-ben következett be: feloszlatták a szerzetesrendet. A nagykőrösi tanítóképzőben, majd az ottani gimnáziumban taníthattam matematikát – azzal a feltétellel, hogy nem szólhatok a hitemről. Csak azt kértem, hogy „titokban” folytathassam vallásgyakorlataimat.
– Áhítattal érkezett öltözékében.
– Amikor le kellett vetnünk az apácaruhát, én elrejtettem az enyémet. Később édesanyám kissé átalakította. Az ő lelkének visszahívására és az én szent rendi életem emlékezetére vettem most fel.
– Hogyan került a ceglédi gimnáziumba?
– 1955-ben meghalt édesapám, így több időt kellett töltenem édesanyám mellett. 1958-ban kaptam áthelyezést. Furcsa érzés volt belépni abba az iskolába, amelyet egykoron csak kívülről nézhettem. A kitűnő kollégák hamar befogadtak, s 1970-ig tanítottam ebben a nagyszerű intézményben. Pedagógiai célom szabadon és szívből szolgálhattam: szeretetre és segítőkészségre neveltem tanítványaimat. Így élek most is. Ápolom beteges húgom, meglátogatom az időseket a szociális otthonban, van hat „saját” magányos özvegyasszonyom, akiknek rendszeresen adok lelki vigaszt.
– Szeretettel beszél a családról, a gyerekekről. Nem hiányzik ez az önnön boldogság?
– Nagy az én lelki családom, akár a Szentföldön vagy Rómában járok, s itt Cegléden is hívő társaim között. Boldog vagyok, mert tudom, életünk csak földi átmenet, ezért mindig készenlétben vagyok, hogy eljussak Istenhez. Sík Sándor költő Köszönöm uram című versének sorait olvasom esténként: „Köszönöm, hogy végig enyém voltál, / Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál” /„Köszönöm, melyben eljössz értem, a percet, / Mit letűznek fölém, a keresztet.”
– Mária néni kérte, hogy egy üzenettel fejezzük be a beszélgetést.
– Rendünk jelmondata volt, – éljen így minden ember: „SENKINEK SEM ÁRTANI, MINDENKINEK HASZNÁLNI!”
(Az 1998-ban készült rádiós beszélgetés szerkesztett változata.)
Koltói Ádám
