Ha építőkövekhez hasonlítjuk magunkat, akkor mivel mi emberek, izgő-mozgó, érző emberek vagyunk, sokszor „elcsúszunk” egymáson, nem mindig tudjuk jól tartani egymást. Ilyen egy élő kövekből álló közösség is: dinamikája van, mindig változik benne valami. Hogy mit tudunk együtt megjeleníteni? Nos, ez szerintem sokszor a hitünk napi formájától is függ. Az állandóságot és az igazi megbízhatóságot közöttünk Jézus Krisztus adja, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Köréje lehet gyülekeznünk, és akkor nem lehet nagy baj, mert általa egymásra is máshogy nézhetünk: nem ellenségekként, hanem testvérekként.
– Hol lesz a következő szolgálati helyetek?
– A budapesti Budavári Evangélikus Gyülekezetből kaptam meghívást. Ez egy többlelkészes nagy gyülekezet, a szolgálati feladatokat megosztják a lelkészek. Az adminisztrációs háttér stabil, önkéntesek is vannak, akik egész munkaterületeket fednek le. „Szakmailag” komoly kihívás, hiszen sokféle „pályán” kell játszani, és Budapesten nagyobb a „hitéleti-szellemi svédasztal” is, nagyobb a programkínálat, amivel „versenyezni kell”. Ez a gyülekezet egyébként ifjúságom lelki otthona volt, itt konfirmáltam és jártam ifjúsági órákra is. Itt kerültem bele igazán az egyház vérkeringésébe. Természetesen nem nosztalgiázni megyek oda.
– Lehet már tudni valamit az utódodról?
– Bizonyosat még nem, de a gyülekezet nagyobb részének már meghatározó véleménye van egy lelkészkollégáról, aki fiatal és lendületes és szívesen látnák utódomként. Volt nálunk bemutatkozó szolgálaton is. Nevet még nem illik mondani, mert amíg nem hivatalos, bármi történhet. A presbitérium kezében tartja az ügyet. Én pedig imádkozom azért, hogy az utódom jól együtt tudjon majd működni mind „az Éggel”, mind a földiekkel.
– Van valami, amit szeretnél elmondani búcsúzóul, köszönetképpen?
– Iktatásomon, 2005-ben Keresztelő János szavait kölcsönözve mondtam, hogy szolgálatom által Jézus Krisztusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Hogy én mivé lettem Cegléden, ezt sokan sokféleképpen megítélhetik, de persze én is dolgozom rajta, mert az önismeret életünk végéig tartó tanulási folyamat, mint ahogy maga a hit is. A hit nemcsak tiszta Isten-ismeretet, de valós önismeretet is feltételez. Nem magamat kívántam prédikálni. Ezért is fontosabb kérdés az, hogy Jézus Krisztus ismerete növekedett-e szolgálatom által, gyülekezetünk körében és körülöttünk? Mit tettem és tettünk valóban az Ő nevében? Milyen hatással voltunk és vagyunk a körülöttünk élőkre?
Nem tudok nem arra gondolni néha, hogy ez a szolgálathely-váltás valahol hűtlenséget is jelent. Igaz, emberi mércével mérve, lehet, hogy hűtlenség. Akkor, ha a „megváltást”, érthetjük így is: a biztonságot emberektől várjuk. Mert a búcsúzás, a váltás újra bizonytalanságot szül. Kiben van a mi biztonságunk? Emberekben, vagy Istenben? Én hiszek Jézusnak, és miatta szeretném a végső és legbensőbb biztonságomat egyre inkább a Mennyei Atyára bízni.
Van egy ifis énekünk, aminek szövegét szeretettel adom most mindenkinek végiggondolásra:
„Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom, Biztonságot csak tőled kapok. Újjá így teremtesz, sebem ápolod, Boldogság, hogy itt van otthonom!” Ez az „itt”, ez Cegléden és Budapesten is az Isten szeretete.
Megköszönve a Panorámának, most megragadom az alkalmat és a város nagyobb, közéleti nyilvánossága előtt is köszönök mindenkinek, – családom tagjai nevében is – minden értünk történt fáradozást, együtt töltött szép élményt, találkozást, ünnepet. Isten irgalmas szeretetébe helyezném a közösen megélt fájdalmas élményeket is. Isten áldásáért imádkozom a város jövőjéért, a benne lakók valódi, belső biztonságáért!
Minden kedves ismerősömet, aki személyesen is szeretne majd tőlem elbúcsúzni, szeretettel hívom a július 24-én 10 órakor tartandó evangélikus istentiszteletre, a Szabadság téri evangélikus templomba. Erős vár a mi Istenünk!
