– Hál’ Istennek, az idei ősz kedvez a gombának! – gondolta az öreg. Óvatosan fejtette le a farönkről a bársonyos, lilásszürke laska tömött csokrát. – Bár jó volt az egész év… És jó helyen van a tanya is: egy-két óra alatt be lehet járni gombászva bármelyik erdőtagot, de a szegfűgombát vagy a csiperkét termő rétek sincsenek messze.
Szeptember végén meg milyen szépen adta az őzláb! Nem sok, amit a piacon adnak érte, de hát a nyugdíj is eléggé gyengélkedik; jól jön mellé ez a kis kiegészítés. Az a kevés tinóru, óriás pöfeteg – a gondosan titkolt helyekről – kész „valuta”, ajándékba adva…
Kicsit később érek a piacra, de ezt a jó helyet nem hagyom itt! A zsenge, fiatal gombát úgyis hamar elkapkodják. Hoppá, ott is egy szép csokréta laska!
Nyúlt érte, de lehajoltában valami furcsaság ragadta meg a figyelmét: a közelben egy fiatal ostorfa lombja megrázkódott, aranyló levelek zuhatagát pergetve – holott körülötte mozdulatlanok maradtak a fakoronák.
– Tehát szél nem lehet! Hanem akkor mi mozgatja a kis fát? – Kissé tátott szájjal, mozdulatlanul fülelt. Ismét megremegtek a celtisz ágai, s a hulló levelek zizegésébe avartipró zörgés vegyült, majd rövid, sípolásszerű nyüsszentés hallatszott. Oldalra lépett a fatörzs takarásából: néhány méternyire előtte egy fiatal, német juhász-kinézetű kutya ült a sudár fácska tövénél. Szomjasan lihegett, leffegő nyelvére nyálhab szikkadt. Riadt tekintettel nézte a közeledő férfit, aztán menekülni próbált, de ugrását félbetörte a mellső lábára fonódott dróthurok. Teste bukfencezve puffant az erdő talajára, ki tudja, hányadszorra már… A kínlódásában kapart mélyedésben földdel keveredett az avar.
Az öregember magában a hurkozó orvvadászokat átkozta, miközben lázasan töprengett a kutya kiszabadításáról.
– De te is bűnös vagy: mentél az őzek csapáján, oszt’ rajtavesztettél! Minek csavarogsz a gazdád nélkül? – korholta csöndes szóval. Lassú mozdulattal nyúlt előre, és ujjai közé fogta a drótot, – előbb egy kézzel, aztán mindkettővel. Hajlítgatva igyekezett eltörni az egyre inkább átmelegedő acélos huzalt, minél messzebb az állat lábától. A kutya félrefordított fejjel, halkan morgott.
– Nem is tudom, hogy’ merem… Remélem, nem harapsz meg ijedtedben! – beszélgetett hozzá, maga elé nézve. A szeme sarkából látta, hogy formás szuka, s nem lesoványodott, csavargó jószág. Sőt: domborúan teltnek tűnt a horpasza… Végre elpattant a drót. A kutya hátraugrott, egy lekopaszodott sajmeggy-bokor védelmébe. Sérült lábát magasba emelte, és várakozóan az öregre függesztette a tekintetét.
– Mit akarsz? Le kéne venni a hurkot, tudom én, de nem ismerlek… Menj haza, a hülye gazdádhoz, aki nem vigyáz rád! Hallod? Takarodj! – toppantott feléje, hogy elriassza. A szuka távolodó csörtetése egyre halkult, végül újra csend lett az erdőben; levélsusogással, harkályrikkantással, cinkepityegéssel csorduló némaság.
Sok időt veszített a kutya kiszabadításával. A nyitott anorák alatt megizzadt a háta, úgy tekerte a pedált, – de mire a piacra ért, szedelőzködtek az árusok, vásárló már csak mutatóba ténfergett az asztalok között. A gombavizsgálót sem érte a helyén. Ráadásul a bicikli csomagtartójára akasztott kosarakban csúnyán összeverődött a gomba, és az ERDEI LASKA ákombákom-feliratú barna kartondarab is elmaradt valahol a sietségben. Bánatosan nézte a bódéjánál pakolászó virágárust, aki éppen a kész csokrokkal árválkodó vázák behordásához fogott.
– Hej, pedig ebből akartam virágot venni! – sóhajtotta, majd fennhangon hozzátette (nem minden célzatosság nélkül): – A páromnak máma van a születésnapja, néki vittem volna egy szép csokrot…
– No lássam, tatám, azt a gombát! – egyenesedett fel a köpcös virágkötő. – Hát, elég ramatyul néz ki… Tudja, mit? Ha kiválogathatom a javát, választhat a nagy csokrok…
Pillantása hunyorogva futott végig a vázákon, végül a jobbszélen állókra bökött: – …azok közül egyet!
– Így jártam… Bánom már, hogy elzavartam a farkaskutyát. Későn jöttem rá, hogy hasas lehet, oszt’ amiatt tették ki. Majdcsak befogadják valahol! A virág miatt ne haragudj, galambom, amér’ ilyen hervatag – de nem volt nálam pénz, frissebbet venni. A kövér Fricit még te is ismerted: amilyen számító, már biztosan azon molyolt az agya, hogy ennyi idő után úgyis mindegy…
Sóhajtva emelkedett fel ültéből. Leporolta a nadrágja ülepét, fejébe húzta a régies szabású sildes sapkát.
– Ugye nem baj, ha a kislányhoz is teszek belőle? Hadd legyen őfelőle is szép…
Nehézkesen ballagott a műkővel borított sír túloldalára. Egy piros gerberát és egy sokvirágú szellőrózsát tűzött a repedt betonvázát bélelő műanyag flakonba. Mutatóujja begyével, vigyázva megérintette a kerámiára másolt arcképet. Száraz, égő szemmel, hosszan a messzeségbe révedt. Oda, ahol valamikor régen, még olyan szépen egybe volt szerkesztve a világ.
– Reggel óta nem is ettem. – jutott eszébe, amint az erdőszélen leszállt a kerékpárról. Befelé kémlelt, a délelőtti esemény helyszínére vezető nyiladékon. – Most mitévő legyek? Fütyüljek, kiabáljak? Kezdjem keresni?
Nem kellett keresni, és hívogatnia sem… A kutya jó kőhajításnyira előtte, a dűlőúton állt.
– Vártalak. – jelezte lassú, ütemes farkcsóválással.
– Na gyere, Laska! Gyere, vegyük le azt a hurkot; ne megdrótozva menjünk már hazáig, világ csúfjára… Gyere, Laska!
A fiatal szuka bicegve, és lesunyt fejjel ugyan – de egyre bátrabban tartott feléje. A jobb mellső lábán vonszolt, majd’ méteres huzal meg-megakadt az útközép gyepén.
Borda János
