R I T A
A cím az újságcikk szeme. Mint a boltnak a kirakat. Egy pillantásra megmutatja, mi van benne. Ezért töprengtem sokat, hogy mit írjak e szövegem fölé. Mert akiről szól, színes „kínálatú”: bölcs gondolatok, lírai lelkesülések, sodró hangulatok jellemzik; vagány fiatal és érett felnőtt. Hogyan „címezzem”? A Zanzibar zenekar énekesnője? Mesterkéletlen művész? Egy különleges ceglédi lány? Talán legjobb a népszerűségével kialakított, mindezt tartalmazó megnevező cím, a fenti. Ő: TERECSKEI RITA. Vele beszélgettem a művelődési központ kamaratermében, ahol szerepelt a zenekarával is.
– Mutasd be a fiúkat, s röviden – mivel te vagy most a főszereplő – beszélj a csapatról.
– Szeretem őket: Steklács Miklós bass, Kovács András dobok, Nagy Gábor gitár. 1999. január 2-án indultunk. A névre – Zanzibar – Vámos Miklós Bár című könyvében bukkantunk, egy budapesti szórakozóhely neve volt. Meg egy szigeté is az Indiai-óceánban, ahová mindjárt elindulunk koncertezni, ha álmodhatunk itt a színpadon… Kerültünk mélypontra is (Sidi távozott, Gabszi ment és visszajött). De most újra a „helyünkön” vagyunk. Örülünk a sikernek: aranylemez lett a Mindent lehet! Mindent szabad!
– Remélem nem zavarnak el a fiúk a kérdésem miatt: Szólókarrierre nem vágysz? Erős karakter vagy, egyedi hanggal és színpadi jelenléttel.
– Ilyen megfordul az ember fejében, de nekem szükségem van a csapatra, „csapatjátékos” vagyok, a srácok inspirálnak. Szeretek énekelni, színpadra lépni, – de csak a fiúkkal.
– Fiúsított gyerek is voltál.
– Fociztam, kerítést másztam, baba helyett matchboxszal játszottam. Pörögtem, ilyen az eleven gyerek, nem is volt egyszerű velem a szüleimnek, de soha nem „fajultam” a tiszteletlenségig. A templomkertben kezdtem el énekelni, gitározni; majd később egy sörbár asztalán folytattam, itt fedeztek föl a srácok, meglepve egy demókazettával.
– S íme, már sztár vagy!
– A sztárság tőlem idegen. Engem nem kapott el, se fel a celebség hulláma. Erre alkalmatlan vagyok – „belülről”. Ellenállok ennek a habos-babos pózolásnak. Három oka is van ennek. A családi neveltetésem szerénységre int, anyukám és apukám őrző tekintete mindig rajtam van. Szerepléseim után forródróton érkezik otthonról a vélemény, a bírálat. Ilyen szerények, jól neveltek a srácok is a zenekarban, ráadásul tudatosan ügyelek a viselkedésemre. Tudom, inkább az az általános, hogy aki egyszer-kétszer megjelenik a tévében, már azt hiszi magáról, ő a sztár. Elvarázsolja a reflektor, a kamera, a csillogás. A különböző tehetségkutató show-k „termelik” az énekeseket, de mivel nincs mögöttük sok munka, küzdés, esetleg erős tehetség, a képernyőn kívül hamar elvesznek. Sajnálom őket, mert kihasználják lelkesedésüket, reményeiket.
– Ilyen a médiavilág?
– Ez jellemző manapság, persze kivételekkel. A sztori kell, mindenáron. Felhívott egy újságíró, mondjak valami érdekeset. Aranylemezünk lett! Más nincs? – kérdezte. Az lett volna neki a „hír”, ha mondjuk kiestem volna a kádból és összetörtem volna az orrom. De vannak jó tapasztalataim is. Színvonalas, korrekt volt a Vacsoracsata vagy most legutóbb a Magyarország, szeretlek!, ezért vállaltam a szereplést, s a zenekarnak is kell ezáltal a reklám. Fontos elv a számomra, hogy ne a helyzethez igazítsam a jellememet, hanem a szituációt próbáljam a magam karakterére formálni. Ne játsszuk meg magunkat, legyünk mindig önmagunk! A dalok, szövegek előadása ezért nem szerepjátszás. Őszinte átéléssel „közlöm” azt, ami kifejezi az én gondolataimat, esetleg pillanatnyi érzéseimet is, tehát soha nem szól egyformán ugyanaz a dal.
– Szoktak művésznőnek szólítani?
– Igen, de zavar engem. Többet vélnek rólam, mint aki vagyok. Ez ugyanolyan szakma, mint például a péké.
– Péké? De Rita, a te színpadi hatóköröd sokkal szélesebb, s erőteljesen formálsz ízlést.
– Mint a finom kenyér…
– Hogyan tekintenek rád ismerőseid Cegléden?
– Engem az feszélyez, ha ezt másokon látom. Én nem változtam! Messziről előre integetek, köszönök, – nem megjátszásból, őszintén, én ilyen vagyok. Ha rendezvényre elmegyek, beszélgetni kezdek a vécésnénivel, a takarítónővel; a Nyugatiban társalgok a hajléktalanokkal, elmegy három vonatom is. Érdekelnek az emberi sorsok, erősen fejlett az empátiám. Győzze le mindenki az előítéleteit.
– Erről hallom meg a „régi lemezt”, elcsépelt nóta, ezért nem is kérdezlek róla…
– Rendőr voltam, erre gondolsz? Tényleg, akkor fordult elő, hogy behoztunk egy betörőt, aki nem akart vallani. Én kávéval, cigarettával kínáltam, és beszélni kezdett.
– Mert ismersz és használsz egy „varázsnyelvet”.
– Ez a szeretetnyelv. Az emberek akkor jönnek jól ki egymással, ha ráéreznek arra, hogy a másiknak mi a szeretetnyelve. Ez lehet az érintés, az ölelgetés, az ajándék, a minőségi idő. Ez utóbbi azt jelenti, hogy beszélgessünk, hallgassuk meg a másikat, sőt halljuk meg sorsának szívhangjait.
– Mi a téged megszólító szeretetnyelv?
– A szívesség. Ha segítséget kérnek tőlem, a saját dolgaimat is háttérbe szorítom.
– Mint a családodban.
– Minden gondolatom, érzésem átszövi a család. Nagyon szeretem őket. S ahogyan múlik az idő, egyre nagyobb felelősséggel tartozom nekik.
– Nyitott, társasági ember vagy, de meditáló, elvonuló is.
– Mintha hívna a természet: ide gyere! Sétálok az erdőben a kutyáimmal, gombát szedek, nézem a tájat. Jó lenne néha olyan kommunában élni, amelyben a szeretet, az egyenlőség, a szabadság és a természetesség irányít.
– Cegléd vagy Budapest?
– Nyilván a fővárosban több a lehetőség, de én Ceglédet jobban szeretem. „Fönt” sok a hamisság, az önzés: felszínes kapcsolatok, álságos haverkodás, műmosolyok. Ha leszállok a ceglédi állomáson, és elindulok a Rákóczi úton, hazaérkeztem: tetszik a város, sok ismerőssel találkozom, a család vár, – ez a felfrissülés, ez az én otthonom. S így is marad.
– Ha már a jövőbe tekintesz, – mit vársz?
– Nincsenek „kidolgozott” terveim. Kigondolásaikor hajlamos az ember elveszni a részletekben, ezekhez köti magát, de ha megváltoznak a körülmények, nem tud alkalmazkodni, és pánikba esik. Csak a cél legyen stabil, az odavezető út alkalomszerű. A fő cél természetesen még a Zanzibar. Addig játszunk, amíg örömet találunk benne, s ezt át tudjuk adni a közönségnek is. Sokat koncertezünk, videoklipet készítünk, dolgozunk… Utána? A jég hátán is megélek, abszolút feltalálom magam, mindig lesznek ötleteim. Nekem nem büdös a „civil” munka sem: kutyakozmetikát végzek, olykor a barátnőmék virágboltjában szorgoskodom; ha leborítanának egy teherautónyi homokot a házunk elé, fognám a lapátot, s édesapámmal betalicskáznánk az udvarra. Figyelem: hús-vér ember vagyok! Ezért is átéltem, hogy az életben vannak lefelé és fölfelé vezető utak, hegyek és völgyek követik egymást.
– Most „merre jársz”?
– Fölfelé haladok. Jól érzem magam a bőrömben.
(Mire beszélgetésünk felvételét meghallgattam, és eljutottam ennek az írásnak a végére, eszembe jutott egy másik cím. Legyen ez „alcím”: CSAJ – Csodás Alakja Jelenünknek.)
Koltói Ádám
