Angyalhaj… Hosszan lelógó, lebbenő finomságú, csillámló fonal. Elomló ragyogásával öltözik teljes pompába a Szeretet Fája. Állítólag az angyalok fésülik ki a hajzatukból, – de teljes bizonyossággal állíthatom: amelyik Krik doktorék fájáról lengedez, még ennél is sajátosabb módon került oda. És magam sem hittem volna, hogy mire képes ez az egyetlen szál, ha nem látom a tulajdon szememmel!
Krik doktor teljes famíliája – nagyszülőktől az unokákig – beteg, elaggott fák kezelésével foglalkozik. Amikor leírom a nevét, kissé gondban vagyok… Egyrészt azért, mert ő maga valójában Kri-nek ejti, ám amikor az érthetőség kedvéért többször is mondja egymás után, akkor egybemosódva úgy hallani: – „Krikrikrik!” Másfelől kerülni akarom még látszatát is annak, mintha versenyre kelnék az általam őszintén nagyra becsült Fekete Istvánnal[1] – hiszen oly találó neveket adott a történeteiben szereplő állatoknak, hogy ha most elsüvítene felettünk egy vándorsólyom, hamarjában én is Suó úrnak szólítanám…
Gondolom, ezek után senkit nem ér váratlanul, miszerint a Krik nemzetség tagjai nagytermetű, piros sapkás feketeharkályok. A fájuk sem ünnepi fenyő. Egyszerű nyárfa: amolyan cserfes levelű, széllel pletykáló, terebélyes asszonyság, a Körös-holtág partján. Viharban edzett törzse hűségesen őrzi a mindennapi szeretetet, féltést és odaadó gondoskodást – amit az emberek világában sokan a felékesített karácsonyfa alatt próbálnak bepótolni, egy alkalomba sűrítve…
Vaskos ág takarásában búvik meg a harkályodú ovális nyílása, megbízható helyen a tojások kiköltéséhez és a fészekalj védelméhez. Mélyéről folyamatosan szemmel tartható a bejárat, hogy a csemetéit óvó szülő váratlan, kemény csőrvágással szegje a bekíváncsiskodó nyuszt, vagy a tojástolvaj erdei sikló kedvét. De kopasz már a fa, téli csend van az odú körül: régen elnémult az idei fióknevelés nyüzsgése! A fiatalok – önállókká válva – természetesen új területet választottak, s ezt a körzetet újra csak Krik doktor és felesége, Prüprü asszonyság járja fáradhatatlanul.
A fagyógyász vidám, hullámzó repüléssel kel át a holtág felett. Néhány gyors szárnycsapással felfelé ível, majd egy ütemkihagyással zuhanni látszik a teste. Sietős az útja: sok korhadó, göcsörtös szilva- és almafa vár gyógykezelésre a túlparti elöregedett gyümölcsösben! Talán még dudorászik is széles munkakedvében, – mindenesetre elkerüli a figyelmét Hrák őrmester (nyugalmazott szélvíz-felügyelő) távoli kiáltása; pedig a magasban evező obsitos[2] szürke gém olyasmit vett észre, hogy szavára a közelben minden tollas lény rejtekhelyet keres, és elhallgat…
Krik doktor erősen megkapaszkodik az almafán, teste némi arisztokratikus távolságtartással tapad a málló kérgű törzshöz. Nem kell csatos orvostáskát cipelnie a sebészeti beavatkozáshoz, hiszen egy helyen tart minden eszközt: csőre az ultrahang-készülék, a véső, a csipesz. Rövid sorozatokkal, kettőt-hármat ütve behatárolja a feltárandó területet, de mielőtt nekilát a vésésnek, még körülnéz egyszer. Felpillant a megroggyant kis présház előtt magasodó fenyőre, és szinte megáll a szívverése. Piros sapkájának tollacskái borzadva merednek szerteszéjjel. Hiábavaló már az iménti felelőtlen szárnyalás miatti önvád…
A tűlevelű ágak egyikén Kijj, a cifra mellényű karvaly egyensúlyozik. Elsősorban apróbb erdei madarakat zsákmányol a könyörtelen vadász, de köztudott róla, hogy időnként elborul az elméje: olyankor vért lángol a tekintete, és csak a kéj kedvéért gyilkol. Krik doktor érzi a rém izgatott lábváltogatásából, hogy ezúttal – nem tisztelve az egzisztenciáját és közel azonos testméretét – őt szemelte ki áldozatul. Rémületében zsibbadtan lapul a fához.
Csupán egy sussanás hallatszik, majd enyhén megrezzennek az almafa gallyai. Krik odanéz, és rebbenéstelen, hideg szempárral találkozik a pillantása. A karvaly közönyösnek tetteti magát, valódi indulatát egyedül a vékonyra tátott csőrében lüktető nyelve árulja el. Nem sok idő kell, hogy a harkály felőrlődjön lelkileg: kapkodva keres jobb rejtekhelyet a vastag ágak alá húzódva, közben artikulátlan, visítozó hangon csácsározik, mint egy megsörétezett szajkó. Kijj némán követi a menekülését, s mind közelebb toppan hozzá a fakorona ritka szövevényében. Végtére Krik doktor kiszorul a védhetetlen semmi határára…
Feldobja magát a levegőbe, eszeveszetten tempózik a mentsvárnak hitt nyárfa, a szeretett odú irányába, közben szakadatlanul kiabálja: – Krikrikrik, figyeljetek! Legyetek tanúi, mit tesz velem ez a hóhér! Jön, jön! Jaj, érzem, amint közelít! Kri…
Támadója kényelmes, csapongó repüléssel követi. Túlhaladnak a morotva közepén, amikor a ragadozó meglódul. Egy szempillantás alatt áldozata fölé ér, tűhegyes karmai szárnytövébe és a hátába mélyednek. A halálra vált harkály körbetekert nyakkal próbál felfelé vágni, ám a hosszú karvalylábak távol tartják, s nem talál célba. Ütései egyre erőtlenebbek, végül aléltan lekókad a feje.
– Cíííp! Megölted a szemem láttára, te kampóscsőrű zsivány! –sikoltja a nyárfáról Prüprü asszonyság.
Kijj a túlsúly miatt sokat veszít a magasságból, mégis úgy tűnik, hogy jóval a bokrok felett fog elsiklani, a nyárfa mellett. Majdnem a fa vonalába ér, amikor röpte váratlanul megtorpan, kalimpáló szárnyakkal bukfencet vet, és meglepetésében elengedi a zsákmányát. Krik doktor a nagy cigánykerekezésben magához tér: szédelegve ugyan, de hazatalál! Felesége boldog dicsekvéssel, kacagva kiabál a szégyenletesen levitézlett karvaly után: – Hihihi! Legyőzött a férjem, te pállott csőrű csirinyó[3]! Nemcsak okosabb; erősebb is nálad Krik!
– Az angyalhaj volt… Láttam megcsillanni! – súgja a víznek Szitti, a jégmadár, kanyargó suhanása közben. – Kijj nem vette észre, és nekirepült… Az angyalhaj volt, láttam!
*
Előfordul, hogy a horgász pergetés[4] közben elszámítja magát, és a messzire suttyantott villantó, vagy gumihal a szemközti nádban landol; esetleg a túlságosan meredek ívű dobás következtében a műcsali menthetetlenül felfészkel egy fára. Mint az enyém tette a jóelébb! Teljes erőből húzom a megfeszített zsinórt, hátha kiszabadulna, – de hiába. Még az iménti hatalmas rándítás sem segített, amikor a karvaly nekirepült… Pedig a botot is majd’ kikapta a kezemből! A dzseki bélelt ujjára tekerem a damilt, hogy ne vágjon, úgy nehézkedek rá. Csattanva szakad el, hosszan lelógó szála kunkorogva csillog.
Angyalhaj, talán…
Borda János
[1] felülmúlhatatlan regény- és természetíró (1900-1970)
[2] eredeti jelentése: kiszolgált, elbocsátott öreg katona
[3] kopasz fióka (népies)
[4] horgászati mód, ragadozóhalra
