Lépés, ügetés, vágta… Izmok feszülnek, lábak lendülnek, dobbanások felpörögnek. Suhannak, miként kísérő pillantásaim. Összerezzenek. Két kis emberrel nyargalnak a duzzadó erők. De együvé, egy lendületté válik ló és lovasa.
Eliramlanak.
Mint az idő.
*
„Minden ellovan.” (Ady Endre) „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.” (Berzsenyi Dániel) Verssorok, mint fürge csikók ugranak elő. (Szakmai agyprogramom…) Ilyentájt, évek fordulóján sörényes gondolatok cikáznak utánunk. Tűnődöm. Azon, aminek (akinek!) szolgái vagyunk: „Az Úr, az Idő.” (Ady) Megfoghatatlan. Megállíthatatlan. Mire leírom ezt a szót, már tovaillant. Tengerből akarok vizet markolni? Tehát nincs jelen idő? Csal a grammatika? A „van” máris „volt”, melyet azonnal hátralök a „lesz”.
Kapaszkodó küzdelmek: carpe diem! (szakaszd le a napot, Horatius), „élj az idővel” (Berzsenyi), „Éld a jelenlét percét.” (Kölcsey)
De nyargal az idő, zaboláznám, ho-hó!, régóta rohan velem, hová?, meddig? … Hányszor – hiába! – kértem, koldultam, ismételtem, amikor „a pillanathoz esdve szólnék: /Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” (Goethe)
Hányszor vágytam arra, legyen úgy, hogy „Amikor paripám ballag, / odanéz valahány csillag” (Weöres Sándor)
*
Mindenki időlovas.
Kinek gebe jut, kinek paripa. Ki akadályt ver, ki nyerő célba ér.
De hő! Minek így kengyelből szabadítani a gondolatokat?!
*
„Kezében óriás rostával / Áll az Idő és rostál egyre …” (Ady) Múltat. Jelen(és)t. 2016-ot.
„Holnap mi lesz majd? Azt ne kutasd!” (Horatius)
Ne?
*
De!
A hidegtől párás szemmel látom is, hogy lovasaim, Panka és Zorka immár táltossal vágtatnak – a jelenakadály felett szép ívben tova – a Jövőbe.
Koltói Ádám