Hová tűnt a családom?

Karácsony előtt a lányom könnyes szemmel nézett rám, miközben a házi feladata fölött ült. Gyorsan kiderült, hogy mi a problémája, azt kérte a tanító néni, hogy rajzolja le a karácsonyi vacsorát a családjával. A feladat egyszerűnek tűnik, mégsem az, mert az idei szentestét az édesapjával töltötte. Tiszta lelkű gyerek, a valóságot akarta ábrázolni, de úgy érezte, hogy ha a családját rajzolja le, akkor nekem is szerepelnem kell a papíron.

Ölbe vettem, beszélgettem vele. Először azt javasoltam, hogy ossza ketté a lapot és rajzolja le a karácsonyi vacsorát apánál és nálam is. Ő erre a fejét rázta, úgy érezte, nem mindenki családtagja, aki a rajzon szerepelne, ha az én megoldásomat választaná. Később azt tanácsoltam, hogy rajzolja le azt, amit ő családi vacsorának érez. Némi gondolkodás után elkészítette a feladatot, az itthoni karácsonyt jelenítette meg.

Pedagógusként nem mindig gondolunk bele, hogy ilyen látszólag egyszerű dolgok, milyen fájdalmas sebeket tépnek fel. Az óvó nénik gyakran kérnek a kicsiktől családrajzot, ami teljesen érthető, mert így megismerhetik a kicsik életét. Azonban a csonka családban élő gyerekeknek legyenek bármilyen korúak, nehézséget okoz egy ilyen feladat.

Kisebbik lányom a mai napig a családrajzokra mind a négyünket rárajzol úgy, mintha nem váltunk volna el. Kezdetben apát egy fekete vonallal elválasztotta a családtól, de mára már újra teljes családot rajzol. Az ő kicsi lelkében a családja ugyanaz maradt, ami volt. Sajnos, nem minden gyerek érez így, hiszen egy családtag „elvesztése” mindig fájdalmas, akkor is, ha ez a veszteség csak annyit jelent, hogy máshol lakik. Sok tanítási órán ülnek velem szemben könnyes szemmel diákjaim, mert a családról szól egy-egy irodalmi mű, vagy a család a témája az osztályfőnöki órának.

Az imént nem véletlenül használtam a csonka család kifejezést. Azt gondolom, hogyha bármit megcsonkítanak, az nemcsak fájdalommal jár, de azzal is, hogy meg kell szoknunk egy új életet. A család széthullása nem mindig eredményez a szó szoros értelmében vett csonka családot, mert a legtöbb szülő, a gyerek életének része marad, csak már nem él együtt azzal. Azonban vannak szülők, akik válás után örökre, vagy nagyon hosszú időre kilépnek a gyerekek életéből. Itt ténylegesen csonka családról beszélhetünk.
13-16 éves gyerekeket kérdeztem meg arról, hogy kik tartoznak a családjukba, elvált szülők gyerekeként hogyan határoznák meg a család fogalmát. Különféle válaszokat kaptam, ezekből szeretnék idézni:

• „A családom ugyanaz maradt, csak a szüleim nem élnek együtt. Anyukám pasija nem a nevelőapám, ő csak anyukám párja.”
• „Apára már nincs szükségem, mert anyu is tudja őt pótolni. A nevelőapámra tekintek apaként.”
• „Eleinte haragudtam apára, amiért elment, úgy éreztem, hogy ő nem az apám. Ma már jóban vagyunk, de ehhez sok idő kellett.”
• „Mindkét fél a családomba tartozik.”
• „Nekem már nincs családom.”

Fájdalmas mondatok ezek. Sokszor bele se gondolunk abba, hogy mit érez a gyerek. A szülők pedig hajlamosak a saját igazukat valóságnak látni. Édesanyákat is megkérdeztem arról, hogy válás után, mit gondolnak, mi a gyerekük számára a család. A következő válaszokat kaptam:

• „Apától függ, hogy a család része marad-e, miután elköltözött otthonról. Ha elhanyagolja a gyerekét, akkor előbb, utóbb nem fogja családtagnak érezni a gyerek.”
• „A gyerekeim teljes családban nevelkednek. Mind a ketten kicsik voltak, amikor elköltözött az apukájuk. Elfogadták, hogy nem tudunk együtt élni, de ettől függetlenül az apukájuk maradt. A család sokáig egy személyben én voltam számukra, utána megismerkedtem a jelenlegi párommal, akire apaként tekintenek.”
• “Tapasztalatom és véleményem szerint, egyértelműen ott van a család, ahol az a szülő (esetemben én, az édesanya) él, aki a mindennapi gondozásukat, ellátásukat végzi, akihez érzelmileg, életkorukból adódóan nagyobb az érzelmi kötődés.”
• “Szűk értelemben mi hárman vagyunk a család (a két lányom és én), de tágabb értelemben beletartozik az édesapa és más rokonok is.”

(Édesapák véleményét nem tudom közölni, mert az általam megszólított apukák nem akartak válaszolni a kérdéseimre).

A féltestvérre vonatkozó kérdésemre is megoszlottak a válaszok:

• „Hála Istennek nincs féltestvérem. Nem szeretném, hogy legyen, mert akkor azt érezném, hogy őt jobban szeretik a szüleim, illetve ő teljes családban nőne fel.”
• „Nekem van féltestvérem, a családunk tagja, de a nevelőapám őt jobban szereti, ami nekem fáj.”
• „Nekem is van féltestvérem, közös az apukánk. Rosszul esik, hogy vele apa minden nap ott van, velem meg nincs. Azt gondolom, őket jobban szereti, hiszen velük él.”
• „Van féltestvérem, de nem velünk él, néha hiányzik.”

Az is érdekelt, hogy a mostohatestvér (nevelőszülő gyereke) a család része-e:

• „Nem érzem, hogy a testvérem lenne, inkább barátnőm, akivel meg tudom beszélni, hogy mit érzek, hiszen ő is hasonló dolgokon ment keresztül.”
• „Utálom a nevelőapám gyerekeit, nem családtagjaim.”

Jól látható, hogy nehéz meghatározni a család fogalmát, hiszen mindenkiben más nyomot hagy a válás. Én azt gondolom, hogy azok az apák, akik foglalkoznak válás után a gyermekükkel, a szó valódi értelmében a gyermek családjának tagjai maradnak, viszont azok, akik elköltözésük után elhanyagolják gyerekükkel a kapcsolatukat, esetleg teljesen megszűntetik, azokra nem biztos, hogy családtagként tud tekinteni a gyermekük. A szülők hozzáállásától függ milyen mély lesz a seb a gyerek lelkében. Senki ne áltassa azzal magát, hogy ennek a traumának nem marad nyoma. Örökké hordozzák a lelkükben ennek a törésnek a sebeit a gyerekek, felnőtt korukban is megmarad a lenyomata, még akkor is, ha a szülők maximálisan a gyerek érdekeit nézik válás után.

 Minden ember vágyik arra, hogy boldog családban nőhessen fel. Azok a gyerekek is ezt szeretnék, akik alkoholista, agresszív szülővel éltek. Nem ilyen körülmények között akarnak élni, hanem arra vágynak, hogy az alkoholista vagy agresszív szülő megváltozzon és biztosítsa számára mindazt, amire mindenki vágyik.

A megkérdezett gyerekek szerint a család az a hely, ahol feltétel nélküli szeretetet kapnak, ahol önmaguk lehetnek, ahol mindenki szereti a másikat. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy a saját családjában nőjön fel, csak a szülők gyakran megfosztják őket ettől. (Természetesen nagyon sokféle okot ismerek, de csak kevés esetben hiszem el, hogy a megfelelő időben nem lett volna orvosolható a probléma).

Amikor megszűnik a hagyományos értelemben vett család, akkor mindenkinek alkalmazkodni kell a kialakult helyzethez. Az lenne az ideális, ha a szülők a gyerek érdekében tudnának egymással normális hangnemben kommunikálni, azonban a gyerekek és az édesanyák elmondása alapján ez csak kevés helyen valósul meg.

A következő cikkben arról írok, hogy mennyi az ideális láthatási idő.

Kis Erzsébet