Talán soha eddig a történelemben nem volt annyira szükség arra, hogy az emberek visszataláljanak ősi gyökereikhez, hagyományaikhoz, mint napjainkban. Rohanó világunkban, mindenki rohan, hajtaná az időt, túl lenne dolgokon, már a célba érne, de megfeledkezünk arról, hogy nem csak a célba érés számít, hanem az addig megtett ÚT is nagyon fontos, sőt… Iskolánk Szent Erzsébet osztályának tanulói az elmúlt néhány hónapban megtanulták ezt a leckét, hisz ebben az évben is bekapcsolódtak a SzékelyKapuk – ZöldKapuk programba, mely lehetőséget teremtett számukra a „lecke” elsajátítására.
Az idei évben betlehemes műsorral készültek, melyben az ostyahordás hagyományát is felelevenítették, mely környékünkön a Tápióságban volt ismert néhány évtizeddel ezelőttig, s reméljük újra ismertté válik. Advent folyamán összesen kilenc alkalommal mutatták be Cegléd város legkülönbözőbb helyszínein – az óvodától az idősek otthonáig- műsorukat. Minden úgy kezdődött, mint bármelyek előadásra készülés, szövegek, énekek megtanulása, jelmezek, kellékek összeállítás és sok-sok próba előzte meg az első előadást. Közben kezdetét vette az adventi idő, melyben nap, mint nap a hajnali roráté miséken sok gyerek vett részt, mind az osztályból, mind az iskolából, s a misék után közösen mentek át a közösségi házba egy kis agapéra és beszélgettek játszottak, egyszerűen jól érezték együtt magukat. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a próbák és az előadások alkalmával a gyerekek egyre jobban figyeltek egymásra, segítették egymást, s így egyre jobban átérezték a karácsony igazi üzenetét. A szeretetnek azt az üzenetét, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3,16) Szép lassan ráébredtek, hogy nem csak csatlakoztak azokhoz a több száz, ezer gyerekhez, akik velük együtt betlehemes előadással készülnek az ünnepre, hanem egyben az evangélium hirdetőivé is váltak, ami nagy felelősséggel jár. Ez kicsit megrémítette őket, de az első pillanattól kezdve ezzel az örömhírrel a szívükben adták elő a műsorukat. Hogy sikerült-e eljuttatni az emberekhez az örömhírt? Ezt azok tudják megmondani, akik látták az előadásukat, együtt énekeltek velük és odamentek hozzájuk köszönetet mondani, hogy műsorukkal szebbé tették az adventjüket, a karácsonyi készületüket.
Egyik diákom mondata, nagyon megindító volt számomra: „Annak örülök, hogy most nem Mi kaptunk ajándékot, hanem Mi tudtunk ajándék lenni sokak számára.” Valóban ajándékok voltak nagyon sok ember számra. Csak azok képesek ennyi szeretet adni, akik maguk is szeretnek, de ehhez időre és sok-sok kegyelemre van szükség. Hálás vagyok, hogy az elmúlt advent megadta számunkra ezeket a lehetőségeket és egy sokkal erősebb osztályközösség alakult ki, ahol a gyerekek nagyon jól érzik magukat és szeretnek és tudnak együtt egymásért élni a mindennapokban.
A „Hagyomány, nem hagyom ám!”, sokak nevében mondhatom, hogy nem hagyjuk már, hogy feledésbe merüljön. Újra meg kell tanulnunk, vissza kell találnunk keresztény gyökereinkhez, mert napjainkban hatalmas szükség van rá.
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, kincset el akarnék vetni, vagy meggyengíteni.” (Babits Mihály)
Juhász Zoltán
osztályfőnök
