Alig múlt el egy hete a szerelmesek ünnepe, s máris visszazökkentünk az élet megszokott, kerékvágásába. Már elhervadtak a csokrok, és a romantikus andalgásra is csak egy-egy megmaradt bonbon vagy a hűtőajtóra mágnesezett üdvözlőlap emlékeztet. De azt is ellepi majd hamarosan a blokkok és bevásárló listák tengere. Visszacsúszik a szerelem arra a méltatlan helyre, ahova oly’ rég letaszították a trónkövetelők: a feladatok, az intéznivalók, a többi kapcsolat. Minden és mindenki, aki a szívünkért versenyez, hogy megszerezze a figyelmünket, az időnket. S hogy az életünket magától függővé tehesse. Ilyen ez a kor, amiben élünk: erőszakosan igyekszik megkerülhetetlenné tenni útjait, portékáját pedig pótolhatatlanná.
De hinni lehet a távolságot és évtizedeket áthidaló, győztes szerelemben, mert létezik. Ez a történet a bizonyíték rá, amit – úgy vélem – a Gondviselés sodort elém, hogy reményt meríthessek belőle, majd megoszthassam Önökkel.
Él Ugyerben egy 77 éves ember. Gondozott otthona, megfontolt léptei és határozott tekintete azt sugallják, hogy ez egyfajta rezervátum, ahol Ócsai Mihály őrizi a múlt század erkölcsi értékeit. Azt, amit mi tankönyvekből próbálunk ellesni és átadni. Ő ebben él és egy kicsit belőle megoszt most velünk is.
-Gyerekkori szerelem volt a miénk. Itt a tanyán már 6-7 évesen purec voltam: állatokra vigyáztam. Amikor Erzsike családja Ceglédről kiköltözött, tanyaszomszédok lettünk. Mi, parasztgyerekek úgy ismerkedtünk, hogy zavarásztuk egymást a kukoricában, napraforgóban. Játszottunk, futottunk, elbújtunk egymás elől. Aztán meg úgy elbújt az ember fia, hogy nem jött vissza: csak-csak megpusziltuk elbújva egymást.
-Randevúztak is?
-Hébe-hóba, amikor már a gépállomáson dolgoztam, bejöttünk a hepajba egy kicsit táncolni. Kétféle szórakozás volt: az egyikbe csak nyakkendőben lehetett bemenni, de a parasztgyereknek nem nagyon volt nyakkendője. A másikat Medosznak hívták, de oda szinte csak törzsvendégek jártak. Nekünk azért volt könnyű, mert Erzsikének az apja is, meg a bátyja is tudott citerázni, meg volt egy rossz harmónikájuk. Így szombaton este, vagy vasárnap, ha ráértünk, összejöttünk ott náluk az udvaron: volt egy kis zenebona, táncolgattunk. Aztán úgy este tíz-tizenegy körül Pali bácsi azt mondta, “Vége gyerekek, holnap munka”.
-Hogy alakult a kapcsolatuk?
-Közbeszólt ‘56. A munka miatt elkerültem először Kecskéscsárdára, majd messzebbre. Ő pedig itt maradt.
-Találkoztak néha?
-A téesz nagyon fogta az embereket. Amikor a gépállomás feloszlott, a gazdaságokba kiosztották a gépeket és vele együtt az embereket is. Volt olyan, hogy két év alatt egyszer jöhettem haza apámékhoz. Például amikor ‘68-ban vettem Zsámbékon egy Java motort, hazajöttem megmutatni. De évente egyszer-kétszer, ha elengedtek. Ha mondjuk szombat éjszaka lesimítóztam egy 100 hektáros földet, akkor elengedtek vasárnapra. Egy nap alatt kellett megfordulnom Zsámbék és Cegléd között.
-Mennyit dolgoztak?
-Én sosem keltem csörgőórára, és sosem tudtam igazán elfáradni. A téesznél nagyon hajtottak minket. Mindig azt mondták: majd télen ráérünk fakutyázni. De aztán eljött a tél, és akkor is beosztottak vagy havat tolni vagy a műhelybe vagy fuvarozni. Aztán teltek az évek: először én nősültem meg, majd ő is férjhez ment. Nem találkoztunk többé, csak amikor visszakerültem ‘95-ben.
-Miért jött vissza negyven év után?
-Megözvegyültem, a fiam is meghalt. Egyedül maradtam száz kilométerre az otthontól, ezért eladtam ott mindent és visszajöttem. Tápiószőlősön vettem egy házat. A sorsom úgy hozta, hogy Erzsike húgának a szomszédságában… Így tudta meg, hogy visszajöttem. S én azt, hogy ő is özvegy lett.
-Felkeresték egymást?
-Nem, ő azt felelte a húgának, hogy nem baj az, hogy itt lakom. De egy kicsit furított, mert egyre sűrűbben jött rokonlátogatóba. Egyszer áthívtak valamilyen ürüggyel, amikor ott volt ő is.
-Milyen volt újra találkozni?
-Hát ugyanígy, mint itt az előbb, amikor a gyerekkoromról beszéltem: sírtunk.
-Hamar összeházasodtak?
-Hogy mondjam? Első szerelem. 19 évig voltunk együtt, s most tavaly decemberben itt hagyott örökre. Minden rá emlékeztet…
Emlékeiket nézegetve talán megízlelhetjük, milyen mélységeken és magasságon át ívelt ez a két sors. Nem mondható, hogy együtt élték le az egész életüket, hiszen már a legelején elválasztotta őket a kor, amiben éltek. Amely ugyanúgy, mint a miénk, arra törekedett, könyörtelenül, hogy önmagától tegye függővé az embereket. Hogy könnyebb volt-e akkor szeretni, mint most? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy különleges kötelék van kettejük között, amit semmi sem tudott elszakítani.
Morovics Erika
Misi bácsi egy csodás ember,csodás férje volt a mamának!!!Boldog élete volt mellette!!!
Köszönjük Misibácsi hogy ennyi éven át kitartott édesanyánk mellett..kívánunk hosszú egeszséges életet közöttünk…