Bár a tavalyi, riói olimpián elért ötödik helyezés után elgondolkodott a folytatáson, a bakui Grand Slam-kupaversenyen nemrég ismét bizonyított, jelenleg pedig a hazai rendezésű, nyári világbajnokságra készül Ungvári Miklós, háromszoros Európa-bajnok és olimpiai ezüstérmes versenyző.
A vb után még számára is rejtély, hogy folytatja-e majd az élsportot. Elárulta: hamarosan nemcsak a tatamin, hanem a mozivásznon is láthatja majd a világ.
– Hogy jött az életébe a judo?
– Óvodás koromban és az általános iskola elején még néptáncoltam, de nem kötötte le annyira az energiáimat, amennyire azt anyukám vagy én szerettem volna. Mindig szerettem a karatés, küzdős filmeket: például Bruce Lee életét nagyon sokszor megnéztem. Akkor persze még fogalmam sem volt, mi az a judo. Majd visszatért Budapestről Ceglédre Bíró Tamás, az edzőm, és judotanfolyamot indított. Kilencéves voltam, mikor benéztem, és rögtön elájultam, hogy „te jó ég, kik ezek a nindzsák?” Azonnal éreztem, hogy én ezt akarom csinálni. Még akkor sem tudtam persze, hogy mi is a judo, milyen szabályrendszere van. Sőt elképzelhető, hogy ha akkor éppen egy karateedzésre mentem volna be, az ragad magával.
– Hogyan emlékszik vissza a Kecskeméten töltött éveire?
– 2001-ben mentem át Kecskemétre, mert akkoriban Cegléd nem volt olyan helyzetben, hogy szponzoráljon. Gyakorlatilag egy válaszút elé érkeztem, hogy mit is kezdjek az életemmel: a tanulást válasszam, vagy a sportot, de utóbbit akkor olyan szinten, hogy tényleg meg tudjak belőle élni. Tízen vagyunk testvérek, édesanyám nagyon nehezen tudta megteremteni, hogy évekig feljárjak keretedzésekre. Akkor még három-négyszáz forint volt egy vonatjegy, amelyet heti egy-kétszer nem tudott biztosítani, és akkor mondta, hogy ideje valamit kezdenem magammal. Kecskeméten volt egy üzletember, aki azóta nagyon kedves barátom, látott bennem fantáziát, és vállalta a szponzorálásomat. Úgy gondolom, meg is hozta a gyümölcsét, mert 2002-ben Európa-bajnokságot nyertem, amely megindította a pályafutásomat.
– Melyik eredményére a legbüszkébb?
– Talán az első Európa-bajnoki címemre, amelyet Mariborban szereztem. Egy óriási áttörés volt a karrieremben, gyakorlatilag ott indult el a sportpályafutásom, ott sikerült felnőnöm a nagyokhoz. Emlékszem, Kovács Antitól kérdeztem, hogy megnézhetem-e a bronzérmét. Erre viccesen mondta, hogy: „kicsi, neked ugyanez van, csak kicsit komolyabba”. Akkor tudatosult bennem, hogy tényleg Európa-bajnok vagyok felnőttben. Nagyon kedves emlék számomra. Emellett persze említhetném a 2012-es olimpiát is, amely a mai napig bennem van.
– Csalódott volt az olimpiai ezüst miatt?
– Nyerni mentem oda, és előtte úgy éreztem, hogy képes is vagyok rá. Hónapok teltek el, mire helyén tudtam kezelni az olimpiai ezüstérmet. Azóta azonban én is úgy tekintek rá, mint egy fehér aranyra, mint egy megnyert ezüstéremre, nem egy elveszített döntőre. Mindössze néhány sportág van, amelyben napról napra pofonokat adunk, kapunk. Nyilván a judóban azért is nehezebb kikapni, vagy elveszíteni azt a bizonyos döntőt, mert úgy jössz le a szőnyegről, hogy tényleg megvertek, kikaptál. Ezt nehezebb lenyelni és elfogadni. Szóval nehéz volt, de most már rádöbbentem, hogy hálás lehetek, mert ha nem is arany, de megvan az érem, amelyet még tizenkét éves koromban álmodtam meg.
Forrás: judoinfo.hu, cegled.hu
