Nem mindenki költő, aki verset ír. Nem mindenki művész, aki fest vagy zenél. Visszatetsző, ha valaki elhiszi (sőt hirdeti) magáról „művészrangúságát” szakmai, széptani mérvadás nélkül. Rokonszenves, ha valaki reális önítélettel bocsátja elénk kevésbé míves munkáit. Nincs más célja, mint az egyszerű tartalmat egyszerű(sített) formában közölni. Ahogyan ezt versében megfogalmazta szerényen PERESZTEGI RÓZSA: „Én csak kicsi harang vagyok, / Nem zengek úgy, mint a nagyok.”
Egy rádiós beszélgetés után (2000. november 16.) átadta nekem a gépelt szövegekből összefűzött versgyűjteményét. Egy élet történetét. „Tól-ig lesz majd életem (…) S mit két évszám közt éltem, / A kötőjel lesz majd a létem.” A mécses is ad fényt, annyit bár nem, mint a fáklyaláng. Aki így ír, verse gyógyír: titkok fájdította lelkére. Újra meghallgattam a felvételt, elolvastam verseit. A „kicsi harang” már lélekharang, de szépen szól „onnan Fentről” is.
– Miért ír?
– Mert foglalkoztat a magam és mások élete, a bennünket terelő világ alakulása. Szeretem az embereket, Ceglédet, a munkahelyemet, – a magam pislákoló, de fel-felgyúló tehetségével szólok róluk, értük. Szeretnék átadni mindent, amit a hosszú évek alatt szívembe, eszembe zártam. Mindenki elmondja érzéseit, gondolatait, én rímekbe szedve. De nem vagyok költő, – verselő csupán. Annak nagyon örültem, hogy Kürti Béla beválogatta Városom köszöntése című költeményemet az Írók és költők vallomása Ceglédről című kötetbe. Sok írásom jelent meg a Ceglédi Hírlapban és a Kék Újságban.
– Mivel versei rímes híradások életről, élményekről, a világról, idézek sorokat, s kérem, mutassa be az ihlető hátteret: „Világra-jöttöm nem diadalmenet, / Mert lány lettem trónörökös helyett.” (Születésnapomra)
– Abban az időben az volt az áldás, ha az elsőszülött fiú. A másik csak lány. Édesanyám varrni tanult, ezt én is folytattam, s amikor megszülettek a kis unokáim, úgy öltöztettem őket, mint a hajas babákat. Kevés a nyugdíjam, magam varrom a ruháimat. Édesapám könyvkiadónál volt altiszt, ő vitte a kéziratokat a nyomdába, a honoráriumot az íróknak. Gyakran hozott haza könyveket, nem meséket olvastam, hanem Arany János és Ady Endre verseit. Ekkor fogant meg bennem az irodalom, az írás szeretete.
– „Ifjúkorom gyönyörű szakasza” – így emlékezik. (Zárdisták találkozója)
– Zárdába jártam. Az apácák sokat törődtek velünk, nemcsak tanítottak, hanem szeretettel, gondosan neveltek is. Az önképzőkörben előadásokat tartottam.
– A fiúk nem is udvarolhattak a zárdistáknak?
– Dehogynem. Bár nem öltözködhettünk kihívóan (fekete köpenyben, fekete harisnyában jártunk), kaptunk alkalmat a táncra. Tetz Gyuri bácsihoz mentünk, persze szigorú szemektől kísérve. Imádtam keringőzni, legszívesebben átkeringőztem volna egész életemet Strauss-szal. Humán érdeklődésű lévén tanár szerettem volna lenni, de Cegléden fiúgimnázium volt, így kerültem kereskedelmi iskolába. A végzés után munkaügyis lettem, negyven évig dolgoztam a járási, majd városi tanácsnál, illetve önkormányzatnál. De soha nem viselkedtem érzelemmentes hivatalnokként, szerettem az ügyfeleket, sokat beszélgettem velük.
– „Ringatni kezd az ág, / Hintázik rajt’ a gesztenyevirág”. (Gesztenyevirág)
– Imádom a természetet. Ebből az érzésből fakad a folytonosan izgató utazási vágy. A postás természetjáróknak sok utat szerveztem, szerte Európában. (Athén, Párizs vonzásában, Itália ege alatt, s még több vers.) De legszebb Magyarország, bejártuk és megénekeltem tájait.
– „Isten házairól” ír, majd így fohászkodik: „Öleljen át a Te karod, / Legyen meg az akaratod!”
– Istenhívő vagyok, belőle merítek erőt sújtó gondjaimban.
– Vannak?
– Vannak, voltak… „Édes Istenem, ha keresztet adtál, segíts vinni!” – így kértem Őt. Kik tették rám a keresztet? Egy verscímmel és egy kijelentéssel utalok rá: Delírium, „Aki ír és nem kapál, az nem értékes ember.”
– „Sóvárogtak bennem halványan a vágyak” (Tavasz a télben), „Pár óra még, s kiderül: / Reményem él vagy elmerül.” (Várakozás) Istenadta új érzés?
– Erre csak egyik versem címével válaszolok: Késői találkozás.
– Nem érzi úgy, hogy a földön járó környezete visszahúzta, s nem tudott magasabbra emelkedni?
– „Félcsillag maradtam” – idézem magam.
– Elégedetlen?
– A való-énem nem, a vágy-énem igen. Mert folyton kérdezem: „Éltem át háborút, forradalmat, békét; / Ki mondja meg az Élet értelmét?”
Koltói Ádám
