“Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém”– írta Dante Isteni színjáték című művében. Az emberi élet felénél kb. 40 éves korukban sokan jutnak nagy sötétlő erdőbe, sokak élete megváltozik, sokan letérnek az igaz útról, mert másik utat hisznek jobbnak, igazabbnak, boldogabbnak.
Nézem a körülöttem lévő embereket, barátaimat, ismerőseimet és azt látom, hogy életük közepén úgy döntenek, hogy felrúgnak mindent és új életet kezdenek. A társuk, a párjuk pedig ott marad kérdések és kétségek között.
Érdekes megfigyelni, hogy szinte mindenki hasonló módon reagál arra, ha elhagyják. Saját néha buta és érthetetlen viselkedésem látom visszaköszönni olyankor, amikor a barátaim, ismerőseim reakcióját látom, hallom egy-egy válás kapcsán. Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy egy kapcsolat felbomlása néha akkora sokkhatással jár, hogy értelmes, épeszű, normális gondolkodású emberek is kifordulhatnak önmagukból.
Amikor megtudja a sokszor mit sem sejtő fél, hogy a másiknak van valakije és komolyan gondolja az új kapcsolatot, különféle módon reagálhat rá, ez az első lépcsőfok.
1. “Ha én nem tudtam boldoggá tenni, akkor menjen oda, ahol boldoggá teszik! Fel is út, le is út!” (Persze gyakran ez csak pillanatnyi érzés és egyáltalán nem gondolja komolyan az, aki mondja).
2. A tagadás állapota: “ez csak valami félreértés, még meg tudjuk oldani, helyre tudjuk hozni, nem komoly az egész.”
A második lépcsőfok a “mi lesz velem” állapota. “Hogyan éljem az életem ezután? Minden összeomlott, én vagyok a szegény áldozat, aki magára marad, akinek nem lesz támasza, míg a másik éli a világát.” Ilyenkor a csalódottság átcsaphat dühbe. Van, aki a párjára dühös, más a harmadik félre, esetleg mindkettőre, hiszen ők azok az emberek, akik ezt csinálják velem, majd az érzelmi hullámzás állapotában váltakozik a meg kell mentenem a kapcsolatot és a boldog leszek egyedül érzése.
A közös élmények, nyaralások, kirándulások, baráti összejövetelek felelevenítésével azt szeretnék elérni, hogy a másik ráébredjen arra, hogy hibát követ el. Itt bevethető elem még a másik jó tulajdonságainak kiemelése. “Én látom, hogy te milyen fantasztikus vagy, értékelem a pozitív tulajdonságaid, jó helyen vagy mellettem”. Illetve elő szokott kerülni a mennyi mindent megtettem érted, pl. ágyba vittem minden reggel a kávét, rendszeresen a kedvenc sütidet/ sörödet vettem a boltban, mert én annyira szeretlek, hogy figyelek rád. A szerelmed fog ennyire figyelni rád? Elkezdik keresni az új partner hibáit, ami nagy melléfogás, de sajnos szinte mindenki ezt teszi. A szerelmes ember ezt személyes támadásnak éli meg, hiszen az ő tökéletes új párját éri bántás. Nem fogja látni a hibákat akkor sem, ha valósak, a védelmére kel és a házastársa ellen fordul, akiben csak a rosszindulatot látja.
Ugyanebben a fázisban a sok-sok kapcsolat megmentésére irányuló törekvés mellett jönnek érthetetlen, ellentmondásos cselekvések is pl. a közös számlán lévő pénzt a sértett fél a saját számlájára utalja, vagy albérletet keres a másiknak, noha azt szeretné, hogy maradjon és minden vágya az, hogy a másik azt mondja, nem kell albérlet, én itt szeretnék élni veled. Ez utóbbi tettekkel pont távozásra készteti a másikat és elősegíti az elválást, amit ha utólag tiszta fejjel átgondol bárki, akkor látja, hogy hibázott, de a felfokozott érzelmi állapotban össze-vissza kapkodva cselekszik. Szeretetet vár, majd fájdalmat akar okozni, hogy a másik is érezze azt, amit ő. Érezze azt, hogy mit veszít. A cél érthető, de az eszköz nem megfelelő, kifejezetten hibás és távolabbra taszítja a másikat, aki még ha a történet elején bizonytalankodott, mert voltak érzései a párja felé, az mostanra menekülni akar oda, ahol csak megértést és szeretetet kap. A kusza viselkedés mellett még egy utolsó erőfeszítés következik, melyben a férfi megpróbálja visszacsábítani a feleségét, újra udvarol neki, virágot, csokit visz, odafigyel a megjelenésére, edzőterembe jár, segít a házimunkában/ az elhagyott nő pedig beveti minden vonzerejét, a férj kedvencét főzi, diétába kezd, megváltoztatja a külsejét, a ruhatárát, önmagát. Azonban, ha ezek az erőfeszítések is hiábavalóak, újabb düh következik, ahol a bosszúvágy irányítja a sértett felet. Van, aki pénzétől fosztja meg a távozót, van, aki a gyermekétől, esetleg mindkettőtől, de ebben az esetben se “józan” ésszel cselekszik.
A higgadt és megfontolt kommunikáció csak akkor következik be, amikor már mind a két fél lehiggadt. Az egyedül maradó megéli a földi poklot, bejárja a mélységeket, ráébred saját hibáira és arra, hogy együtt mit rontottak el. Újraépíti az életét, a személyiségét és elfogadja a másik döntését, már nem várja vissza. Innentől lehet felnőtt és értelmes kommunikáció a volt házasfelek között.
Az egyes fázisok a pszichológusok szerint nem kikerülhetőek, maximum lerövidíthetőek. Meg kell élni a gyász minden fázisát ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Nem szabad azonnal új kapcsolatba kezdeni, meg kell élni a mélységet, ahhoz, hogy élvezhessük a magasságot, a boldogságot. Addig pedig új és régi hobbik tölthetik ki az életünket. Olyan dolgokkal foglalatoskodjunk, amik feltöltenek és elterelik a figyelmünket a problémáinkról. Érdemes a problémákon gondolkodni, de nem folyamatosan, megállás nélkül. Tudatosan ki kell mászni a gödörből és elfelejteni az önsajnálatot vagy le kell rövidíteni az idejét. Mindennek van ideje, az önsajnálatnak is, de nem tarthat örökké ez a szakasz. Tovább kell lépni és megtalálni azt az igaz utat, ahol jobb és boldogabb emberré válhatunk!
Kis Erzsébet
