A gyereknevelés sosem egyszerű dolog, ép, szeretetteljes családokban is gyakran vitát kelt az, hogy mennyire kell szigorúnak, illetve engedékenynek lenni a gyerekkel, hogy ki mondja ki az utolsó szót, hogy kinek az igényeihez igazodunk és még sorolhatnám.
A fent említettekből kiindulva az újonnan kialakuló családokban még nehezebb a helyzet több okból is: egy részt gyerekkorunkból hozunk bizonyos nevelési mintákat, amiket vagy követni szeretnénk vagy tudatosan elkerülni, másrészt a családunkból, a még működő és válás előtti kapcsolatunkból is hozunk nevelési elveket sémákat, harmadrészt pedig mivel a gyerekünk a csonka családban sérült, így szeretnénk neki kedvezni, főleg akkor, ha csak kéthetente hétvégén látjuk. Nehéz helyzetből indulva kell új szabályrendszert, új családot teremtenünk. Sokszor apróságokon, félreértéseken múlik az otthoni béke. Vegyünk egy példát: az anya arra neveli a gyerekeit, hogyha mindketten kapnak egy-egy csokit, akkor azzal gazdálkodjanak úgy, ahogy szeretnének. Megehetik egyszerre, azonnal az egész táblával vagy szépen beosztva elfogyaszthatják apródonként, az a lényeg, hogyha azonnal megeszi az egyikük, akkor ne vegye el később a testvérétől, aki beosztotta azt. Az apa azt mondja a gyerekének, hogy ami itthon van, az mind közös, szeretné ezzel erősíteni az összetartozásukat, a közösség élményét el akarja mélyíteni. Mind a két felfogásban van logika, de mi történik akkor, ha az anyuka és az apuka, akik eddig egyedül nevelték a gyermeküket találkoznak, egymásba szeretnek és közös normák szerint új családban szeretnének élni? Az anya gyerekei joggal haragszanak a családba újként érkező „testvérükre”, hiszen nem tartja be az eddigi szabályokat. Az apa gyereke pedig nem érti a problémát, hiszen azt tanulta, hogy a családban minden közös. Mind a két gyereknek igaza van a maga szemszögéből. Ilyenkor le kell ülni és együtt eldönteni, hogy melyik úton járjanak tovább, melyik szabály legyen érvényes. Érdemes a gyerekeket is meghallgatni és az érveikre támaszkodva közösen kialakítani az együttélés normáit. Ha körülbelül mindenki egyformán szereti a csokit és egyformán eszi meg azt, akkor maradhat az apa által megalkotott rend, de ha az egyik gyerek napi egy tábla csokit megeszik, míg a többiek csak heti egy táblát fogyasztanak el, akkor el kell gondolkodni, hogy ez igazságos-e. Nyilván sarkított a példa, de talán így jobban tükrözi a problémát.
Ugyanilyen viszályt keltő dolog a házimunkában való részvétel. Az a szülő, aki tudatosan bevonja a gyerekeit a ház körüli teendőkbe, az életre szoktatja őket, jót tesz hosszútávon mindenkivel. De vajon bevonható-e a kéthetente hétvégén a szülőnél lévő gyermek. Nyilván nem, vagy kevésbé, hiszen 11 nap történéseit kell pótolni, kibeszélni, megélni. Mit szól ilyenkor az a gyerek, aki segít otthon, majd azt látja, hogy megérkezik a másik és királyi elbánásban részesül. Mit érez akkor, ha ő maga is királyi elbánásban részesül a másik szülőjénél, míg otthon vannak feladatai? Hogy lehet ezt feloldani, megoldani? Ki hol van otthon? Kinek, mi tartozik a teendői közé? Nehéz kérdés! Hamupipőke meséjét ismerjük, a mostohája kihasználta, dolgoztatta, nem bánt vele úgy, mint a saját gyermekeivel. Vajon mit mondana erről a mostoha? Nem szerette a lányt? Féltékeny volt rá vagy az egészet Hamupipőke találta ki, mert ő nem akarta elvégezni azokat a feladatokat, amiket a nővérei elvégeztek? Mese az egész vagy valóság?
Mindig abból indultam ki, hogyha szeretem a párom, akkor szeretem a gyerekét is, hiszen, az ő vére, aki nagyon fontos neki. Igaz a mondás, hogy mindenki magából indul ki. A tézisem idén nyáron a strandon megdőlt. Egy ismerős „család” beszélgetését hallottam meg, ahol a mostohaanya nyomdafestéket nem tűrő szavakat intézett a párja lányához, és kifejtette, hogy miért utálja a kislányt. Az édesapa mindezt végighallgatta és szó nélkül tűrte. Első gondolatom az volt, hogy közbeszólok, de nem tettem, hiszen nem volt hozzá jogom. Számomra kiderült, hogy valóban léteznek mostohák, de a jó apák/anyák párjai nem lehetnek mostohák, és ezt minden exnek tudnia kell. Azok a szülők, akiknek a gyerekük az első, akik szinte értük élnek, nem fognak olyan kapcsolatba kezdeni, amelyben sérül a gyereke és nem a legjobbat kapja. A jó apák és anyák úgy választanak párt, hogy az a gyereküknek is megfeleljen. Ezt a körülöttem élő új családokban is így láttam, illetve a saját tapasztalataimból alátámaszthatom. Az ilyen kapcsolatokban a súrlódásokat, nézeteltéréseket, nevelési konfliktusokat meg lehet oldani. Az ilyen kapcsolatokban senki nem lesz mostoha és senkinek a gyermeke nem lesz Hamupipőke. Az ilyen kapcsolatokban pótanyukák és pótapukák születnek! Mindennek az alapja a szeretet, ha ez megvan, akkor a megoldás is megszületik.
Kis Erzsébet
(A kép illusztráció.)
