Valakik

Parkolóhelyet keresek a Kossuth Ferenc utcán. Már megint egy a kettőben. Az egyik autós úgy állt be, hogy a kocsi „lába közé” került az elválasztó vonal. Egyet fizet kettőt kap… Arrébb találok egy üres sávot. Mivel csak sofőr vagyok, legalább egy óra várakozás a sorsom. Hátradőlök, tekergetem a rádió gombját, nézelődöm kifelé, de mivel inkább befelé – gondolataimba – látok, homályos a szélvédőn túli kép. Mígnem tisztul, élesedik a látvány: a járókelőkre külön-külön „reflektoroz” a figyelmem. Az imént még áradó sokaság egyes személyek láncolatává válik. Mintha nézőtéren ülnék, – kíváncsian követem az utca színpadán belépő és ellépő szereplőket. S percek múlva egyre érdekesebbé válik a sokalakos jelenetsor. Bár minden előttem elhaladó ismeretlen a számomra, megpróbálom kitalálni, mi sors az övé. Nem ítélet, nem (Isten ments!) előítélet ez, – a fantázia játéka, az „embert keresek” (Diogenész) ihletése, a „minden ember … /Észak-fok, titok” (Ady) izgalmas megfejtési kísérlete, a szemlélődő empátiaképességének gyakorlása. Bár a látszat csal(hat), csalhatatlan az igazság: minden ember külön világ, tehát észre kell venni, föl kell fedezni. Még az utcán is, távolból is…

*

Egy nő és férfi jön ki a kenyérboltból. Szinte egyszerre tépik le a nejlonzacskót a félbevágott vekniről. Kettétörik, nagyokat harapnak belőle, meg-megállva. Sárga levél hull a férfi falatjára, a nő lefújja; s talán azért rándul az arca, mert gúnyos üzenetnek tekinti: csak ez jut a kenyérre.

Csinos lány tűnik fel a járdaszínen. Alakjának feszes ívei szinte metszik a levegőt. Mögöttem rákiáltón harsan az autóduda. Egy pillanatra az út felé fordul. Szomorú az arca. Úgy tűnt, a tavasz szökik ide vissza, de marad az emlék, a lány arcába hulló hajjal tovasiet.

Egy úr az új szereplő. Lassan lépked, mintha díszlépcsőn haladna fölfelé. Alakja zárójel bezárva: az emelt fő és a kissé hátrafeszített testtartás rajzolata ez. Jobbra tekint, balra tekint – hát senki nem köszön, biccent vagy emel kalapot neki?!

Furcsa, széteső, diszharmonikus mozdulatok törik meg a képet. A posta felől egy fiatalember küzdi magát előre. De ami nekem küzdelemnek látszik, az neki a létmozgása. A sorsa. Többen a kelleténél szélesebben kerülik ki az ide-oda lendülő járást, s van, aki még a fejét is elfordítja. Pedig ő – mosolyog.

Egy fiatal nő érkezik át a zebrán. Terhes. (Ez nem méltó szó. Inkább kismama, gyereket váró, anyai örömök elé néző, áldott állapotú…) A kabátját már nem tudja begombolni. Kislány vagy kisfiú „van vele”? (Tévedtem: nem kell az idézőjel.) Ő már tudja. Biztosan a nevét is. Karácsonyi ajándék lesz. Óvatosan halad. A felhők mögül kibúvó napsugarak kísérik útját.

Kinek magyaráz ilyen lendületes kézmozdulatokkal? Nincs mellette senki. Telefonál? Nem. Fejét mereven tartja fölfelé, olyan hangosan ágál, hogy az autóban is hallom a hangját. De szavai úgy pattognak, kavarognak, mint a szétszakadt füzér szemei földre hullva. Shakespeare-tragédia témája lehetne, ami vele történt? Vagy Arany János-i ballada tudná elmesélni sorsát? (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

A piacról jöhet az öregasszony. (Az öreg nem sértő szó. Eredeti jelentése: nagy, jelentős, tisztes; így: Hírnevet öregbít, Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál!) Kerékpárján szatyrok himbálóznak, majd’ elrántják. Ő támasztja biciklit vagy az őt? S otthon ki, amikor hazaér talán súlyos múltját is cipelve?

A boltoslány nagy labdákat rak ki az üzlet elé. Tavasszal, a friss mezőn egy kissrác majd oly magasra rúgja a pöttyöst, hogy a Napgömb mellé száll.

*

Járókelők. Ismeretlenek. Valakik. ValAKIK: emberek.

Koltói Ádám
(Illusztráció: Krizsán Ervin)