Az írástudók felelőssége és a szavak hatalma – Interjú Egervári Józseffel

Néhány éve kezdett komolyabban írással foglalkozni, de máris neves országos lapok szerkesztője/publikálója (Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazin, Litera-túra Művészeti folyóirat, Comitatus folyóirat, A HETEDIK irodalmi folyóirat, Holnap Magazin), sőt már szerb nyelven is megjelentek versei. Egervári József azonban Cegléden elsősorban újságíróként ismert: korábban a Kék Újság szerkesztője volt, most egy közéleti témákat feszegető Facebook csoport házigazdája.

-Úgy tudom nem ceglédi…

-Jászberényben születtem, életemben először 1982-ben jártam Cegléden, amikor katonaként, Kalocsáról hazafelé menet, itt kellett átszállni a csatlakozásra. Katonai rendészekbe botlottunk az állomás épülete előtt, azt sem kérdezték, kik vagyunk, honnan jöttünk, bevezényeltek bennünket a laktanyába. Egy teljes wellness-hétvégét biztosított az akkori Magyar Honvédség a ceglédi fogdában, pedig semmit sem követtünk el, még tisztelegtünk is társaimmal, ahogy illett. Akkor azt mondtam, többé be sem teszem a lábam ebbe a városba, mely így fogadott. Aztán másképp alakult, feleségem ceglédi lány, pedagógus, 1991-ben házasodtunk össze, két szép egyetemista gyermekünket neveljük, s tesszük a dolgunkat. Azt nem tudom, az elmúlt huszonhat esztendő alatt sikerült-e „igazi ceglédivé” válnom, bár azt gondolom, teljesen mindegy, hogy hol lakik az ember, ha jól érzi magát a bőrében, ha a környezete szereti, elfogadja.

-Újságírással és nem szépirodalommal kezdte pályafutását.

-Valóban, 1994-ben az egykori Pest megyei Hírlapnál kezdtem, ám ahogy odakerültem, egy hónap múlva megszűnt az újság. A főszerkesztő, Tóth Ferenc ajánlotta, hogy keressem meg Koltói Ádámot, a Kék újság főszerkesztőjét, biztosan szívesen fogadnak. Tizenhét évet „húztam le” a Kék Újságnál, sokat tanultam Koltói Ádámtól, a kollégáktól, Krizsik Alfonzzal néha „vérre menő” vitákat folytattunk egy-egy írásról. 2009-től főszerkesztője lettem az újságnak, 2011-ben viszont (néhány kollégával együtt) egyik napról a másikra otthagytuk a szerkesztőséget.

-Miért?

-Nehéz idők voltak, méltatlan körülmények, az akkori menedzsment a „fiókba zárta a szabad szellemiséget”, a politika is rátenyerelt az újságra, minden akaratunk, lelkesedésünk ellenére sem lehetett azt úgy továbbfolytatni.
-A közéleti érdeklődése csak megmaradt, hiszen egy éles nyelvű Facebook-csoport gazdája.
-A Hangosbeszélő nevű Facebook-csoport az újság öröksége, Veres Rolanddal készítettük (aki tőlem „örökölte meg” a főszerkesztői széket), a Kék Újságnak szántuk, de megmaradt önálló, szabad szellemi köztérnek. Mára már önjáró, háromezernél nagyobb taglétszámmal, nem sok dolgom van vele. Az emberek élnek szabadságukkal, a véleménynyilvánítás szabadságával. Én csak a tisztességes kommunikációra ügyelek, s ez – egy közösségi oldal forgatagában – nem mindig egyszerű.

-Hogyan látja a sajtó szerepét a mai közéletben?

-A sajtó normálisan működő demokráciákban a negyedik hatalmi ág, komoly szerepe van, lehet a demokrácia gyakorlásában. Nem véletlen, hogy nálunk a hatalom nem nagyon díjazza, sőt, mindent elkövet azért, hogy szerepe egyre súlytalanabb legyen.

-Cegléden is?

-Cegléden is. A Kék Újságnál eltöltött tizenhét esztendő alatt többször szembesültem ezzel én is. Amíg baloldali beállítottságú városvezetés volt, én egy kemény tollú, jobboldali újságíró voltam, amikor jobboldali zászlókat lengető városvezetés került hatalomra, akkor pedig kemény tollú, baloldali újságíró vált belőlem. Természetesen ennek semmi köze a valósághoz, soha nem voltam párttag, nyilván elég öreg vagyok hozzá, hogy ne is legyek már egyik alakulatnak sem a tagja, ám sosem voltam egyetlen politikai szekértábornak sem a kedvence, mivel én leginkább a józanság pártján igyekeztem, igyekszem maradni, a hatalom pedig ezt sem nagyon szereti.

-Miért kezd el valaki egyszer csak szépirodalmat írni?

-Én is úgy kezdtem tizenhat évesen, mint minden fiatal, szerelmes versekkel. Ahogyan visszaemlékszem, pocsék versek voltak, de azt gondoltam, hogy belőlem bizony világhírű költő lesz, oly izzó volt az a szerelem. Nagyon sok verset írtam fiatalon, egyik rosszabb volt, mint a másik, senki nem mondta meg, hogy apám, jobb lenne, ha székeket csinálnál inkább. 2011-ben egyik pillanatról a másikra újság nélkül maradtam. A Kisfaludi Péter által szerkesztett, kiadott Gerjepart sem létezett már akkor (néhány korai novellámat ő jelentette meg), az íráskényszer viszont megmaradt, s mivel a Hangosbeszélővel egy időben indítottam a Facebookon egy irodalmi csoportot is (nagyképűen Literaturának nevezve), kézenfekvőnek tűnt, hogy az interneten jelentetem meg első körben az írásaimat.
Gyorsan egyértelművé vált, a Facebook-on, ezekben az irodalmi csoportokban „tömegtermelés” folyik, csupa önjelölt, érzékeny költő és író teszi közzé a halhatatlanságnak szánt műveit. Szabályok nélküli verseny ez, sokszor értékek, tartalom, versenybíró nélkül, melynek gyakran harc, sértődés a vége.
Ebbe a közegbe csöppentem bele, sok csoportba kértem a felvételemet, aztán sok csoportból kiléptem, sodródtam ismeretlenek között, igyekeztem saját irodalmi csoportomba jó tollú költőket és írókat csábítani. Közben több antológiában is megjelent versem, novellám, aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már nem nekem kell kuncsorognom a lehetőségért, hanem a csoportok vezetői, igényes online folyóiratok szerkesztői kérnek tőlem kéziratokat. Ha ez siker, akkor nem panaszkodom, bár igyekszem reálisan megítélni, hogy ez mennyit is ér.
Tavaly a pécsi Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazin kért fel szerkesztőnek, ám azt nem tudtam elvállalni a rögzített időpontok miatt. Jelenleg A Hetedik irodalmi folyóirat vendégszerkesztője vagyok, Fehér Illés jóvoltából és fordításában pedig szerb nyelven is megjelentek már verseim, a Magyarul Bábelben című weblapon saját oldalt nyitott nekem.

-Van írásokon „átívelő” mondanivalója munkásságának?

-Feleségem mondja, hogy költő József Attila, Ady Endre, író Móricz Zsigmond, Örkény István, én viszont csak verseket és novellákat írok, és ez csak szórakozás. Teljesen igaza van, tehát a kérdés megválaszolására térjünk vissza száz év múlva, ha esetlegesen tényleg költőként vagy íróként tartanak majd számon. A viccet félretéve, azt gondolom, az írástudóknak nagy a felelőssége, a Literatura csoportom oldala is úgy indul, hogy „A szavaknak nagy hatalma van, de nagy felelőssége is. Senki se felejtse el.” Ha nagyképűen és közhelyesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy írásaimmal tükröt tartok az olvasó elé, nem tetszik most a világ, felbosszant és sokszor elkeserít, amit látok, ám ennél kicsit árnyaltabb azért a kép. Az újságírás majd’ két évtizedes gyakorlatának köszönhetően megmaradt az analitikus gondolkodás; a versírás szabadságot biztosít – tartalmilag és formailag is – a világ nem szokványos megközelítéséhez, olykor szélsőséges módon tudok felnagyítani érzelmeket, gondolatokat, ügyeket, jelenségeket. A novelláim már sokkal inkább konkrét ügyekre, jelenségekre fókuszálnak, finomabban, gondosabban szerkesztve; talán attól lehetnek érdekesek, hogy másképp közelítek hétköznapi eseményekhez, mint azt egy leíró prózában szokás, felnagyítok (sokszor riasztóan, máskor nevetségesen) olyan momentumokat, melyek megvilágíthatják az okokat, az irányultságokat, a késztetéseket. Mindezek mellett pedig számottevő mennyiségben írok irodalmi köntösbe öltöztetett, publicisztika jellegű „apróságokat”, melyek a napi közéletre, a napi eseményekre reagálnak. Ilyen az Ajaj-sorozat, Krivacsitz bácsi történetei, melyekben egy kisember szemüvegén át vizsgálom a világ folyását.

-Mit tart írásai legfontosabb üzenetének?

-Folyamatosan üzengetek, Cegléd egy város a sok közül, együtt kell élnünk, itt kell együtt elviselni, megoldani gondjainkat, senki sem teszi meg helyettünk, ezért nem lehetünk ellenségek, nem mutogathatunk ujjal egymásra, egyikünk sem mondhatja a másikra, hogy én jobb vagyok, szebb vagyok, okosabb vagyok nálad. Aki csak pártpolitikai alapon szelektál és nem az embert, az emberi sorsokat látja, az nem is érti, vagy nem akarja érteni a világot. Ugyanez igaz a teljes országra is.
Az én történeteim szereplői kisemberek, hétköznapi érzelmekkel, gondolatokkal, vágyakkal és félelmekkel, akik képtelenek normálisan kommunikálni, képtelenek érteni, megérteni egymást, számukra mindig boldogtalan, elviselhetetlen helynek tűnik a világ. Természetesen nincs teljességében igazuk, számtalan gyönyörűség tehetné elviselhetővé az életet, ám ezért meg kell harcolni, leginkább gondolkodni és cselekedni, az nem kerül semmibe, az nem is fáj, érthetetlen okok miatt mégsem teszik meg.
Sajnálatos, hogy a rendszerváltozás óta eltelt egy emberöltő, és semmivel sem vagyunk jobb helyzetben, mint akkor. Nyilván a történészek megfejtik valamikor ennek okát, de én úgy sejtem, a mindenkori politikai elit bűne az, hogy ilyen állapotok uralkodnak az országban, növekszik a nyomor, egyre nagyobb a teljes reménytelenségre ítélt, iskolázatlan réteg, egyre jobban lecsúszó, megfélemlített, hallgatag középosztály küzd még kicsit, az „oroszok (ismét) a spájzban vannak”, miközben a fényes stadionok árnyéka elfedi a bűnözést, a politika rátelepszik a gazdaságra, a tudományra, a művészetekre, olyan, mintha Acél György feltámadt volna s ott vigyorogna a felhők szélén. A legnagyobb baj egyébként a szellemi károkozás, azt nagyon nehéz lesz meggyógyítani.
Én ragaszkodnék Európához, az európai elvekhez, az európai jogrendhez, az európai gondolkodáshoz és életszínvonalhoz, s nyilván nem vagyok ezzel egyedül, nem is érzem magam ezért hazaárulónak. Amikor majd azt látom az óriásplakátokon (ha már a hatalom „egymondatos” üzenetekkel kommunikál), hogy segítsd az elesetteket, beszélj szépen, tanulj rendesen, tiszteld az emberi értékeket, olvass könyveket, gyakorold a demokráciát, akkor – azt hiszem – megérkeztünk Európába, úgy, hogy büszkék leszünk saját hazánkra, magyarságunkra, mert lássuk be, a gyűlölködés a lehető legrosszabb út.

-Mikor kerülnek kötetbe ezek az írások?

-Már kerülhetnének, kaptam is ajánlatokat, de még egyelőre egyik sem volt elég vonzó számomra. Persze ha udvari költő lennék, más lenne a helyzet, ám arra nem vágyom. Húszévesen nyilván türelmetlenebb lennék, most viszont nem siettetek semmit. Két-három kötetre való anyag készen áll, a fejemben motoszkál még két, három regény is, szóval, elfoglalt leszek az elkövetkezendő időkben; nincs is másra szükségem, csak időre és kevéske nyugalomra, no, és papírra, tollra.

Egervári József egy novellája

Ajaj

Krivacsitz bácsi Vakarekkel ácsorgott a ház előtt, már túl voltak két stampedlinyi finom házi barackpálinkán, beszélgettek, élvezték a napsütést, boldogok voltak, hogy végre itt a tavasz.

Sümegi, az utca végén lakó pék biciklizett el előttük, odakiáltott az öregnek, hogy vén kommunista, már megint vörös virágokkal lesz beültetve a házad eleje?

Néhány pillanat múlva Zsákai órásmester tekert el az utca túl felén, bosszúsan integetett az öregnek, hogy vén fasiszta, idén is nyílik majd fekete tulipán a házad előtt?

Aztán Bozóki kőműves és ács-állványozó tolta talicskáját a szemközti oldalon, az Alszegi út felől, odamorogta az öregnek, hogy idén már ne ültessen narancssárga kormánypárti virágokat a ház elé, mert úgyis hamarosan más lesz a divat.

Végül Kobócné, a közismert lekvárfőző és házisárkány gyalogolt el előttük, rázta az öklét az öreg felé és azt süvöltötte, ne ültessen ész nélkül mindenféle virágot a háza elé, nem Ámerika ez itt, van nekünk rendes nemzeti virágunk elég!

Krivacsitz bácsi és Vakarek egymásra nézett, nem szóltak egy szót sem, csak élvezték a napsütést, a váratlanul betoppanó tavaszt, az éledő, szépséges természetet, ám abban a pillanatban mindketten mérhetetlen szükségét érezték még egy kupica finom barackpálinkának, csak úgy, hozzávetőleg, a józanság jegyében.