Egy nagyon kedves, nyíregyházi barátnőm egy XIX. századi térképrészletet küldött nekem a következő szöveg kíséretében: „Tudtad, hogy Cegléd első színháza azon a helyen állt, ahol most laksz, a Batthyány utca 7. tájékán?”
Nem tudtam! Nekem Cegléd régi és új színháza is ugyanazt az épületet jelenti, és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. No, ha ilyen nevezetes helyen élek, utánanézek én ennek, hátha a Kedves Olvasó is szívesen fogadja a „színházi híreket”!
Először a budapesti újságokban kutakodtam, mert a digitalizált változatot viszonylag könnyen elértem. Valóban, a Fővárosi Lapok zsurnalisztája részletesen beszámolt a ceglédi színház megnyitásáról, mely 1881. november 26-án volt. Az előzményekről megtudhatjuk, hogy a város előkelő polgárai az év tavaszán vetették fel a színházépítés gondolatát, és B. Molnár Sámuel polgármester vezetésével a bizottság ezer darab 10 forintos részvényt bocsátott ki, melyeket a város jómódú polgárai csakhamar elkapkodtak, többen nagyobb összeget is adományoztak e szép célra. Elismeréssel említik az újságcikkben az osztrák államvasutak igazgatóságát is, mert a lebontott indóházi csarnok teljes fakészletét felajánlották az építéshez.
Alig 3 hónap alatt(!) épült fel a színház a Népkör telkén. Az újságíró „egyszerű, de csinos” jelzőkkel illeti az épületet, melyben volt 8 páholy, 130 földszinti zártszék, 30 erkélyszék és mindkét karzaton 2-2 sor ülő- és állóhely. A telt házas nyitó előadáson a Bánk bánt mutatták be a Nemzeti Színház művészei. A közönség lelkes tetszésnyilvánításokkal kísérte az előadást, a szereplőket számtalanszor kihívták.
A színházi előadásokon kívül hangversenyeket is tartottak az épületben. A Pesti Hírlap 1892-ben szívmelengetően számolt be arról, milyen szeretettel fogadták a ceglédiek a zeneestélyre érkező nagykőrösi zeneegylet húsz tagját és a kíséretüket. A további újsághírek arról szóltak, mikor melyik társulat bérelte ki egy-egy idényre a színházat, és rendre megemlítették, milyen jó dolguk van a színészeknek Cegléden, mert a közönség valósággal dédelgeti őket. És aztán ritkultak a híradások, az egyik forrás azt említette, hogy leégett a színház, a másik azt, hogy 1910-ben eladták a Népkörnek. Lássuk, hát, mi lett a színházunk sorsa! De ehhez már régi ceglédi újságok kellettek, irány a könyvtár!
A könyvtáros hölgy nemcsak korabeli újságokat tett elém, hanem egy valóságos kincset: régi, kedves ismerősöm, Paskóné Terike tanárnő szakdolgozatát 1969-ből, melynek témája épp Cegléd színháztörténete volt. Terike – a rá jellemző alapossággal – elolvasott minden ceglédi forrást, ami erről a témáról fellelhető volt! Mondhatom, a ceglédi híradások némelyikét olvasva a kezdeti lelkesedésem alábbhagyott… Amit a fővárosi újságírók elismeréssel emlegettek, azt a helyi újságcikkek csak bírálni tudták. Az épületet mindenféle leminősítő névvel illették – a pajtától a magtáron át a bódéig… Bizonyára nagyon egyszerű épület lehetett az, amit 3 hónap alatt húztak fel valószínűleg többségében fából, hiszen faszínkör néven is gúnyolták, bár a budapesti híradások egyike sem említi, hogy fából készült a ceglédiek színháza. A mi újságíróink a közönséget közönyösnek találták, a társulatokat gyengének. Nagyon elgondolkodtatott ez a teljesen eltérő két szemlélet, kénytelen vagyok azt hinni, a ceglédiek egy része a génjeiben hordozza a fanyalgást. (Ez már akkor is eszembe jutott, amikor a belvárosunk átalakulását kísérő Facebook-kommenteket olvastam…)
A gyönyörű épületeinkhez képest a színházunk bizonyára nagyon egyszerű lehetett, de a színház értékét nem a külcsín adja! Különféle társulatok vették bérbe, némelyiknek nyilván csak a bevétel számított, az ízlésnevelés nem annyira, de azért egy 1906-os Czeglédi Hírlapban találtam egy cikket, amely társulatot dicsér, persze csak úgy ceglédiesen bevezetve: „Bihari Ákos társulata veri fel a csűr csendjét”…
A bajok forrása az volt, hogy a tulajdonos nem a város volt, a részvényesek a pénzüket szerették volna látni, a telek a Népköré volt, ezért aztán az épület állagával senki sem törődött, így 1907-ben a hatóság életveszélyessé nyilvánította és bezáratta. Pedig azért akadt jó érzésű újságírónk, aki már 10 évvel a megnyitás után a Czegléd című lapban így figyelmeztetett: ”Hát minek tekintjük mi színházunkat s annak mostohán elhagyott ügyét? Minek a lelkes buzgalmat, mely annak életet adott? (…) Vegye tehát elő mindenki színházunk ügye iránt táplált legjobb szándékát, gyújtsa meg tüzét még egyszer annak a lángnak, mely nem csak alkot, de tisztít is…”
Az élet olcsó poént szolgáltatott, ugyanis a vágyott „tisztítótűz” 1911-ben aztán valóban fellobbant, mert a bezárt színháznak a Népkör egylete által megvásárolt épülete még le is égett…
Tiszavölgyi Kálmán, a ceglédi iparosegyesület akkori elnöke már abban az évben felvetette az ipartestületi székház építésének gondolatát, hogy aztán ez az álom a félrerakott filléreikből az iparosok kultúrházaként – benne gyönyörű színházteremmel -1927-ben megvalósuljon, és reprezentatív megjelenése miatt a kezdetektől méltán emlegessék kultúrpalota néven. „A ceglédi iparosok minden héten öt napi bérért hat napig dolgoztak a kultúrpalota megmunkálásán”– tudósít a Friss Újság riportere az átadás előtti hetekben. Így van nekünk színházunk éppen 90 éve, de ez már egy másik cikket érdemelne…
Varga Babó – Városvédő és –Szépítő Egyesület
