Még a nyár elején kaptam egy telefont Kurucz Niki barátnőmtől, hogy van-e kedvem énekelni gyereknapon egy árvaházban. Mondom: – Persze…de hol? – Székelyhídon. – hangzik a válasz – Hát jó.
Nem tudván, hogy hova, sok fellépés rutinjával a hátunk mögött, elindultunk… azt hittük csak éneklünk egyet és hazajövünk. „Majdnem” így történt … teljesen átértékelve az életünket, más emberként tértünk haza. Ami azelőtt gondnak tűnt és bosszantott, mára csak nevetünk rajta.
Székelyhíd egy Nyársapát méretű település Romániában. Mindössze csak 15 km-re a magyar határtól, de mégis óriási a „szakadék”! A falu temploma mellett egy omladozó kastély. Itt kapott helyet a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon, Kovács Ágnes vezetésével. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány Böjte Csaba vezetésével számtalan gyermekotthont működtet Erdély szerte. Ez az egyik közülük.
Nyitott kapu és tárt karok fogadtak. Ági jön elénk. Ölel. Ismeretlenül is szeret. Első kérdésem hozzá: – Nem féltek, hogy kifutnak a gyerekek az utcára?! Mosolyog. – innen nem elmenekülnek, ide bemenekülnek a gyerekek. A kapu mindig nyitva áll mindenki előtt. Volt már olyan is, hogy csecsemőt fektettek a bejáratba! –döbbent csönd.
Közben megjelennek a gyerekek is. Orgonasíp szerűen állják körbe „tyúkanyójukat”.Vannak autisták, csecsemők, románok, székelyek, csángók, cigányok, hatévesek, tizenhatévesek, sokfélék! De közös mindben a csillogó szem és az élni akarás.
Hamar megszeretnek minket. Együtt készülünk a gyereknapra. Mindenkinek van dolga. A gyereknapnak róluk kéne szólnia, mégis ők dolgoznak azért, hogy minden vendég maradéktalanul jól érezze magát. Nagyon ragaszkodnak. Sok az ölelés. Nehéz. Rájövök, hogy erősebb a lelkük, mint bárkinek.
Egyszerre csak minden kész. Aznap 600 embert láttunk vendégül nagy Magyarország minden pontjáról. Közben egy kis ének a színpadon, gratulációk és még több mosoly, meg ölelés. A nap végén fáradtan rogyok le a padra. Odakucorodik az ölembe az öt éves Imi. Még kisebb korában érte trauma, nem beszél, csak mutogat. Elalszik az ölemben. Kicsit később jön a hír, indulunk haza. Felébresztem. Búcsúzni kell. Szavak nélkül értjük egymást. Megölelném, de ő egy tiltó mozdulattal, felemelt kézzel nem kér az ölelésemből, hiszen én is otthagyom, mint eddig mindenki más. „Falat vonva” maga köré, csak áll. Ott állok egy öt évessel szemben, aki már most bölcsebb és többet szenvedett az életben, mint mi együtt véve.
Ekkor megfogadtam, hogy visszajövök, de nem üres kézzel!
Ezért a Cipősdoboz Akció, dec.1-17-ig, ahol tartós élelmiszert, ill. pénzadományokat várunk! Az adományokat le lehet adni az iskolában, az óvodában ill. Bimbóné Piroskánál, a ruha üzletben. És persze minden vasárnap a templom kertben tartandó Gyertyagyújtó ünnepségre is elhozhatják!
Nem kell nagy dolgokra és milliókra gondolni. Ha valakinek van otthon annyi tartós élelme, ami befér egy cipősdobozba, vagy netán ennek az árát szívesen fölajánlaná, azt a gyerekek nevében is, Köszönöm!
És most felvetődik a kérdés, hogy miért nem itthon segítek?! Elárulok egy titkot: De, igen! Itthon is segítek, csak nem reklámozom. Családom és én, már több mint tíz éve járjuk a falut és a tanyavilágot minden szenteste. Mielőtt leülnénk a megterített asztalhoz, megbeszéljük, hogy kikhez megyünk aznap. Ételt osztunk a rászorulók között. Mindenkinek van otthon két szelet süteménnyel vagy egy tányér halászlével több az asztalon. Van, aki nem ilyen szerencsés. Ezeknek az embereknek viszünk évek óta egy kis süteményt, a karácsonyi menüből kóstolót, jelképes fenyőágat, szaloncukrot és persze a szívébe egy kis meleget! Bizony így történik ez már évek óta. És most ez az első alkalom, hogy a falu segítségét kérem, mert én ide már kevés vagyok egymagam! Fogjunk össze, hiszen kapni jó, de adni még jobb!
Köszönettel : Bimbó Brigitta
