Mosolytól mosolyig

-Non omnis moriar-

2018.01.12-én délelőtt a szívemből beszélt idős és fiatalabb barát és a volt tanítvány is. Szomorúan megnyugodva mehettem vissza tanítani. De aznap este Béres Karcsi bácsi finoman számon kérte azt, amit azért titkon éreztem, hogy nekem is van mondandóm a tanár úrról…

…1971-ben negyedikesként koptattuk a Várkonyi Iskola Széchenyi úti épületének padjait. Egy késő téli délután lehetett, amikor tanító nénink szelíden megfedte Ladányi Lajost, hogy hagyja abba a hülyéskedést, és több szerelmeslevelet sem kell ma már írnia, inkább a leckéjére koncentráljon. Abban a pillanatban egy mosolygós arcot vettünk észre a tanterem ajtajában:

-Ez a tanár bácsi fog tanítani benneteket jövőre nyelvtanból és irodalomból!- mondta Megyeriné Ili néni.

Így is történt! Nyolcadikig a fiatal, energikus, szigorú Garas Kálmán okított minket, Ladányi is egyre mívesebb szerelmes leveleket fabrikált…Én legelső versemet – mely mindössze az egész emberiséghez íródott…-, hetedikben mutattam meg neki, ő komolyan értékelte is, aztán ezt nevetve idézhettük fel 1988-ban, mikor már kollégaként ültünk egymás mellett a Kossuth Lajos Gimnázium tanárijában (c’est la vie). Minden tanítványnak nehezére esik tegezni egykori tanárát, ez nekem sem ment könnyen! Kálmán – aki magyart és franciát is tanított első osztályomban-, 30 éve eljött velünk kirándulni a Börzsönybe, elhozta helyes szőke kisfiát is, lányaim nagy örömére! A második napon gyerekeimmel felmásztunk a Csóványosra, ami egy embert próbáló túra volt. A kilátóra kitűztük zászlónkat és próbáltunk lélegzethez jutni. Nagyjából húsz perce gyönyörködtünk már a panorámában, amikor egyszer csak megjelent Garas tanár úr is könnyedén, elegánsan, mosolyogva- a fiatalság legnagyobb elképedésére („..Mint a Montblanc csúcsán a jég. Minek nem árt se nap, se szél.”)

1991 őszén kollégaként közös gyászban utaztunk Budapestre, hogy a köztiszteletnek örvendett, általunk is szeretett körzeti orvosunktól, Dr. Bohus Ferenctől végső búcsút vegyünk („Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút, konokon és fájón”)

Harmincegy éve tanítok a gimnáziumban, ez idő alatt rengeteg iskolai ünnepségen vettem részt, de csak egy volt, egyetlen egy, amikor a teljes diákság levonult a tornaterembe és síri csendben figyelt az ünnepi szónokra, azaz Garas tanár úrra, aki a 90-es évek elején először beszélhetett az 1956-os forradalomról, és ezt saját élményeivel átitatva, tökéletes stílusban mondta el középiskolásainknak.(„Nem érti ezt az a sok ember. Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”)

Nyugdíjba vonulása után megvalósította gyermekkora órásmesterének szokását: a napi rituális sétát. Az Ő esetében ez a Gerje („Szajna”) partot jelentette, és több mint harminc éven keresztül rótta a ceglédi utcákat, miközben kedvesen, mosolyogva meg-megállt a temérdek ismerős, barát, egykori tanítvány kedvéért. Ezen beszélgetések során az évek alatt még közelebb kerültem hozzá, családi titkokat, társadalmi gondolatokat egyaránt megosztottunk egymással. Eközben vált számomra egyre világosabbá, hogy ez a szerény, udvarias ember a hatalmas műveltségén túl szilárd erkölccsel és hittel rendelkezik. („És minden dolgok mélyén béke él. És minden tájak éjén csend lakik.”)

Hat évvel ezelőtt megkértem, hogy nyissa meg kiállításomat, amelyet az ötvenedik születésnapom alkalmából szerveztem. Sokáig jártam a nyakára, míg igent mondott és végül elfogadta a felkérést. Azon a februári estén nemcsak engem ajándékozott meg, hanem az összes vendéget is. Akik ott voltak döbbent csendben, könnyekkel küszködve hallgatták őt…Katartikus megnyitóbeszéd volt,  retorikai magaslat, amit tanítani kellene…De ki taníthatná? („ Már lefelé megy éltem napja, Már ott a kék hegyélen ül. Fényszárnyait majd összecsapja, S az örök éjben elmerül. Már nem sokáig láttok engem Itt járni köztetek, Már tőletek búcsut kell vennem Akik szerettetek.”)

Garas Kálmánt komoly embernek tartotta mindenki, ugyanakkor könnyen el tudott mosolyodni, ám ezek a mosolyok halványak és szeretetteljesek voltak. Nem volt vagyona, autója, tévéje és efféle „ostobán fontos korszerű értékmérője”, de szellemi milliárdosnak számít, és mi lehetnénk az örökösei! („Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam…”)

Utolsó találkozásunk a gimnázium tövében történt tavaly decemberben. Ahogy meglátott elmosolyodott, úgy, mint 46 éve…Én is megörültem neki, de az első gondolatom az volt, hogy sokat fogyott, és akkor vettem észre először a több mint nyolc évtizedet alakján.

-Bonjour Monsieur! Ca’ va?- kérdeztem tőle. Ő barátságosan válaszolt franciául, aztán, hogy értsem is, amit mond: magyarul folytatta. Gyorsan érdeklődött gyermekeim és az egészségem iránt, én pedig hamar elköszöntem Tőle, mert dolgom volt…Ha tudom, hogy nem látom többé, órákig faggattam volna múltról, jelenről, világról, Istenről…(„Ballagtam éppen a Szajna felé, s égtek lelkemben kis rőzse-dalok: füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy meghalok.”)

Köszönök mindent Kálmán, nyugodj békében! („Adieu!”)

Cegléd, 2018. 01.13                        Girst Ádám