1952-56 között a városban a Kovács-kastélyban volt az első időszakos bölcsőde. Ide hordták a munkára jelentkező szülők gyermekeit. Édesanyám a konyhát vezette és szakácskodott. Itt kaptak szolgálati lakást szüleim, a legszebb éveim ehhez az időszakhoz tartoztak. Apám, édesanyám, nővérem Teca, János bátyám, István és Ferkó öcsém, na meg én itt éltünk.
A kastély akkor még sokkal jobb állapotban volt. A kertben sok virág, vetemények, a góré alatti részben 3-4 malacka röfögött és igen sok baromfi volt, melyek elfogyasztása biztosított bennünket, hogy az éhhalál ne fenyegessen bennünket.
Egyik hajnalban édesanyám szólt édesapámnak, hogy a konyha felől csörömpölést hall. A konyhaajtó be volt zárva, hívatlan vendég betörte a felső részén üvegajtót. Apám rákiáltott, és elkezdett kimászni az ajtón fenyegetőzve, erre apám tarkón vágta. Még máig is látom a feneke és lába ott bent lógott, a hasa az ajtón, feje keze kint az étkezőbe lefelé lógott. A kastély láttán talán nagy zsákmányra számított, de innen csak cumisüvegeket és fazekat, esetleg a másnapi élelmiszert tudta volna elvinni.
Édesanyám átszólt közben a szemben lakó Bujáki bácsinak. A leütött személy orosz katona volt, el is vitte a katonai rendészet. Két nap múlva megjelent egy orosz katonatiszt, pisztollyal hadonászott, apánkat lekísérte a pincébe, ott fenyegette, mert az ő barátját Szibériába viszik. Megint Bujáki bácsihoz szaladtunk, átjött, de őt is megfenyegette, hogy lelövi. Mi gyerekek fentről néztük, mi történik lent a pincében. Édesanyám átszaladt a Kátai útra Német Jani bácsiért, ő azonnal jött, ekkor már az orosz tiszt apám tarkójához tartotta a fegyverét. Viszont Jani bácsi ugyanezt tette a szolgálati fegyverével. Egyik fegyver se sült el, így a tiszt átadta az övét Jani bácsinak. Ő is barátja sorsára jutott, Szibériába küldték.
Köszönöm – utólag is – Jani bácsinak a tettét, így szüleink fel tudtak bennünket nevelni. Sok ilyen jó és rossz, máig meghatározó emlékem van, amit soha nem fogok elfelejteni….
Józsi Bá’
