Fényből fénybe

A reggeli napsugarak – aranyirónok – éles árnyvonalakat rajzolnak a falakra. A Rákóczi úton, a múzeum mellett a Szabadság tér felé igyekszik egy idős úr. Kissé előrehajol, nehéz lépteit vezető botjával könnyíti. Átlábal a mozi oldalára. Az itt még szakadozó árnyból előtűnik az arca. Ő? Ő az? A nagy tekintélyű Atya-Mester: egykori érdemese a polgármesterségnek, bölcse az ékesszólásnak, művésze az írásnak, áldottja a hitnek, Cegléd díszpolgára? Ő: MÁCZ ISTVÁN.
– Előttem a látványod: jel-kép. Jele az idő múlásának, képe a forduló sorsnak.
– A kitűnő képed részvétes sajnálkozást sugall. Köszönöm, de nekem nem fáj ez az árnyékban-lét. Én nem átmentem az árnyékba, én az árnyékban vagyok. S mivel van időm bőven elmélkedni, ezt az állapotot így fogalmazom meg: jelenem a múltam; az vagyok, aki vagyok.
(Amikor először kerestem telefonon, kérte, újra egyeztessünk a találkozásunk időpontjáról, mert vannak napok, amikor képtelen a beszélgetésre. – Ő, a rétor?! – A betegségek teszik alélttá. Aztán két nappal később az ismert hangharsanás: Jó reggelt! Jó reggelem van, várlak!)
– Te jól tudod, a „kötelező” kérdés is lehet az adott helyzetben őszinte lelkületű. Így kérdezlek: Hogy vagy?
– Létezem. Hogy milyen is jelen-énem? Én is szóképekkel tárom eléd: Lombja vesztett fa. Villám sebzette törzs. Vihar tördelte ágak. Száradó gyökerek. És mégis remény… Nyaki érszűkület, pacemaker… Orvosokhoz járok, nekik mondom: én nem pesszimista vagyok, – kifáradtam. De kiolthatatlan az életkedvem.
– A család, a szülőhely meghatározó a pályaválasztásban.
– Becses jussom anyámtól és apámtól az emberszeretet; az, hogy minden ember egyenlő. Gyoma, a Hármas-Körös a természet ihlető hatását adta, talán innen ered írói késztetésem.
– De előbb másnak szentelted magad.
– Istennek. Diákként is templomba jártam – szokásból -, s egyik alkalommal az ima után jöttem ki, le három lépcsőn, s akkor belém sugallt: az Isten szereti az embert, nekem el kell mondanom, hogy szeressétek az Istent. Elhatároztam, pap leszek. Behívattak az államvédelmi „szervhez”, s közölték: megbukok az érettségin e választásom miatt. Mégis 1952-ben az egri Római Katolikus Hittudományi Főiskolára kerültem, majd 1957-ben pappá szenteltek. Lelkészi állásaim: Izsák, Kerekegyháza, Dány, Gödöllő, Csongrád, Újszilvás. A hírhedt ÁVO (Államvédelmi Osztály), a rendőrség folyton szorongatott, bevittek, kihallgattak, támadtak a hittanítás miatt. A börtön küszöbéről húzott vissza Isten, mert tudta, hogy én arra gyönge vagyok.
– Mint a papi hivatás folytatására is…?
– 1968-ban befejeztem a papi munkámat. Kitárom most előtted a szívem. Három oka volt a döntésemnek. Belefáradtam a szüntelen zaklatásokba, présben éreztem magam. Mindig éles szavakat használok, ilyen a stílusom, ki is mondom: a püspökök nem álltak ki papjaik mellett. Az ösztönélet mindenkiben másképp fejlődik. Nekem még nem jelentett problémát huszonöt évesen a hiány. Ez a fiziológiai állapot később következett be, nem tudtam megélni a cölibátust, a nőtlenséget. S ekkor jött Zsuzsa, a szerelem… A kilépés szorongató folyamat, a hivatal az egyházban is hivatal. Van olyan paptársam, akinek tizenöt év után adtak engedélyt.
Én úgy is megszenvedtem, hogy öt ceglédi pap közül csak egy fogadta a köszönésemet. Pedig (zengve szótagolja a mondatot) VI. Pál pápa adta a felmentést, házasságunkra a püspök adta az áldást! (S mi’ véletlen vagy isteni rendelés?! – Benyit Zsuzsa asszony, s mint félénk kismadár, már vissza is rebbent.) Képzeld, még manapság is kapok telefonokat, látogatókat papságom színhelyeiről: „Kedves Atya, még emlékszem magával ragadó hittanításaira!” – áldanak e szavakkal.
– Szeretted, szereted a gyermekeket. Ez is ösztönözhette döntésedet.
– Ez ősi élmény bennem. Amikor megszülettek a sajátjaink, ezt így fogalmaztam meg: Úgy szerettem egykor a hittanos tanítványaimat, mint a mi három gyermekünket – s már a hét unokánkat. Melinda lányunk matematika-fizika szakos tanár Csemőben, Lea teológiát és ének szakot végzett, most Svájcban élnek, Ákos egy elektronikai cég irányítója Budapesten.
– „Gyerekeid” a könyveid is. Húsz (!) jelent meg. Hogyan ihletett meg az írás?
– A plébánosi vizsgára tíz prédikációt kellett beadni írásban. Ezt a rövid értékelést kaptam: „Mácz István költő.”
– Csak néhány kötetcímet említek: Örülj velem! Barátkozz Istennel! Találkoztam a szeretettel. Szívdobbanások. Kísértés a jóra. Ezekben hitbéli-erkölcsi alapértékek fogalmazódnak meg. Íme a „szentháromság”: Hit-Remény-Szeretet, illetve Igazság-Jóság-Szépség.
– A 135 fohászom mottója: „Uram – / hitem Istene, / reményem Istene, / szeretetem Istene, / imádlak téged Istenem!”
– Ez tulajdonképpen válasz Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versének sorskérdésére: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne? / Kincs? hír? gyönyör?”
– Látom, egy hullámhosszon vagyunk szellemileg, lelkileg…
– Megtisztelsz.
– Hiszek a jóban, a „szívörömben” (Vörösmarty válasza), mert ősi érték. Ezt nem lehet senkire ráerőltetni, – arra törekszem könyveimmel, tanításommal, hogy ki-ki maga fedezze fel, teljesítse és élje a jóságot. Ahogyan Weöres Sándor írta: „Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. / Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.”
– De miért erős az emberben a kísértés a rosszra is? Ahogyan Madách Imre Tragédiájában olvassuk: „Csatára szálltam szent eszmék után, / S találtam átkot hitvány felfogásban.”
– Az ember eredeti bűnnel született. A szellemi-lelki erőnél olykor agresszívabban hat a fizikai-testi. Meg a világ, a környezet állapota… Egy képpel fejezem ki: Ha beleteszel egy vödör vízbe egy egyenes pálcát, lent megtörik az alakja. De én vallom: Nem nehezebb hinnem Istenben, akit nem látok, mint az emberben, akit látok.
– S higgyünk abban is, amit Pál Zsolt szerkesztő írt munkásságodról: „Mácz István művészete az életigenlés, az életünneplés…, szeretetközpontú tanítás.” De hát – bocsáss meg!- mondják rólad, hogy néha zengett a polgármesteri hangodtól” a városháza, hirtelen haraggal lobbansz…
– Igaz, de soha nem ok nélkül, s mindig bocsánatot kérek. De tudod, az alkotó ember tele van feszültséggel, érzékeny lelkületű. S mely termő fának nincs árnyéka?! Fa… Van ott a vasútállomáson egy tekintélyes-terebélyes. A vihar recsegtetheti ágait, megingathatja, – de mélyek a gyökerei, azok nem mozdulnak.
(Mintha nehezére esne a beszéd, „vizet kell innom”, szól. Visszaül, percekig hallgatunk.)
– Nem fáradok, most fürdök a szellemi tengerben. S szeretem a csöndet. Az élet nagy pillanatai csöndben történnek. A fogantatás is a tűzlángok egybelobbanása után két-három nappal következik be, – s végső elcsendesülés a halál is.
– Gondolsz rá?
– Mint minden ember. De nem félek tőle. A halállal lesz teljes az ember élete. Az élet csúcspillanata: akkorra érik be az ember. Addig se nem jó, se nem rossz igazán valaki. A vég, a befejezés mutatja meg az ember igazi valóságát. A halál nem csak koporsó, bölcső is. Az öröklété. Hiszek ebben. Ezért viszünk virágot szeretteink sírjára, ezért szólunk ott hozzájuk.
– Bölcsen beszélsz, mégis ezt olvastam egyik könyvedben: „Kérdéseim gyarapodnak az évek múlásával, a válaszok kevésbé.”
– Mert a Teremtés titkait soha nem ismerheti meg az ember földi létében. Sőt még önmagát sem. A világmindenség – s még az azon túli, sőt azon is túli… – „nyílegyenes labirintus” Pilinszky költői képével.
– „A tudással nő a kétkedés” – ez Goethe válasza.
– Ez a ráció. S az érzelem? Minden emberben végtelen vágyak ébrednek, míg él. Merengek: az én kirándulásaim befelé történnek.
– Mécs László papkötőt gyakran idézed. Azonosulsz e vágyával? „Az életünk olyan tünékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!”
– Fényt hagyni…? Nem tudom, hogy tegnapi, mai fényem világlik-e utánam. Talán…
(Mácz István 1934. január 28-án született. Éppen azon a napon jelent meg a Pesti Naplóban Mécs László verse. Egy töredék: „Ilyen ember is kell: kinek… neve mögött isteni május van”. Véletlen? A Jóisten a megmondhatója.)

Koltói Ádám