Sokak biztatására folytatom visszaemlékezésemet a Kovács-kastélybeli gyermekkori napjaimról. Egy szép napon édesanyámnak a nővére, Kati néni hazalátogatott a tanyáról férjével, Bricsik sógorral, ő hajtotta a fogatot. Két csodaszép ló húzta. Beálltak az udvarba, leszedték róla a csirkét, pulykát, meg amit hoztak nekünk. Bementek az alsó cselédlakásba, ott volt a konyhánk. Beszélgettek, kicsit iszogattak szüleimmel. Mi felmásztunk a fogat bakjára, hogy kerülünk egyet a kastély udvarán a fogattal, de nem sikerült. A lovak ugyan elindultak előre, de két nagy mogyoró fa volt egymástól éppen annyira, hogy a lovak elfértek köztük, de a kocsi sajnos nem. A két fába megakadt, a hám szétszakadt, a lovak elszaladtak, mi meg ottmaradtunk a bakon. Kicsit rossz gyerekek voltunk, bátyám János félt is, hogy kikap, menedékként felment a kastély tetejére és kimászott a cserépre a padlás ablakból. Apám könyörgött: „Gyere le, nem bántalak!” Betartotta a szavát, így is lett, nem kaptunk ki. János bátyám sajnos 2007-ben elhunyt, de emlékeimben máig is látom ott fenn, ahogy kuporog a kastély tetején.
Józsi bá