Léé Noémi interjúja Vujity Tvrtkoval

– A színpadon nem két órát látnak majd az emberek, hanem huszonhat évet. Azért 26 év, mert ennyi idő alatt utaztam körbe a Földet. Ez egy felépített, gyakorlatilag színházi este lesz. Ahol eddig jártam, az teltházas volt és örülök, hogy Albertirsára is eljutottam és már itt sem lehet jegyet venni.

Harmadrészt pedig van egy álmom, hogy mindannyian sokkal erősebbek legyünk két óra múlva, hiszen ez az előadás célja. Ugyanakkor külön megtiszteltetés, hogy éppen március 15-én tartom ezt az előadást itt Albertirsán, mely Magyarország és a magyarság ünnepe. Ez egyfajta békés nyugalommal és erővel tölti el a szívemet.

Igen, ez kifejezetten egy szellemi utazás lesz. Ha azt kérdezem tőled, hogy ki készíti a legjobb húslevest, nyilvánvalóan azt mondod, hogy édesanyád. De az téged érdekel, hogy mikor teszi bele a krumplit vagy a répát a levesbe? Nem. Téged csak a végeredmény érdekel.

Tehát önmagában nem lehet megmondani, hogy melyik a legerősebb szellemi része az előadásnak.

Én azt vettem észre, mind a Facebook oldalamon lévő hozzászólásokból, mind a teltházas – vagy akár dupla teltházas előadásokból, hogy van erre igény. Ezért ez valóban nem fizikai utazás, de tény, hogy az utolsó 10 percben koromsötét lesz majd. Ekkor itt leszünk ebben a teremben Albertirsán, nem pedig a világ másik végén.

– Egyrészt van egy 4 fős célközönségem, mely a három kisfiamból és a feleségemből áll. Másrészt úgy gondolom, ha valakinek van tehetsége, elszántsága és akarata valamihez, például az énekléshez, akkor az ne a fürdőszobában énekeljen. A cikk, amit írsz, azzal nem az a szándékod, hogy berakd majd az asztalfiókba, hanem, hogy Albertirsa és környékének lakosai elolvassák. Úgy vélem, ez egyfajta kötelezettség számomra, hogy ezt megosszam másokkal. Tegyünk most egy próbát! Te egy újságíró vagy, ami nekem a legfontosabb, hiszen egy „profi visszajelző” vagy. Ezen felül azért fontos még, mert itt most az emberek hazamennek, és 4 embernek el fogják mondani, hogy „Ez az előadás ilyen jó volt, olyan jó volt” vagy az ellenkezőjét gondolják majd, hogy „Hú, ez nem volt jó”. Én felhatalmazlak Téged arra, mindenféle gondolatrendőrség nélkül, hogy írd le, amit gondolsz. Ha az a véleményed, hogy most kirendeltek Téged ide március 15-én, amikor még fagyizhattál volna a tesóddal, vagy sétáltathattad volna a kutyádat, írd le. De ha úgy érzed, hogy ez értékes és erőt adó előadás volt, kérlek azt is. A két vélemény között nincs különbség, hiszen én nem fogok beleszólni egyikbe sem, szóval nyugodtan írd le a Te saját érzéseidet.

– Többet tudnék így kiválasztani, valóban igazad van, hiszen az előbb beszéltünk arról, hogy mindegy mikor rakják bele a krumplit a húslevesbe az édesanyáink, ugyanaz lesz a végeredmény. Nos, az, hogy a világ utolsó hadifoglya hazatérhetett velem, nyilván egy megismételhetetlen történet. Inkább úgy mondom, hogy ez nem is történet, hanem az életem része.

De van ennél fontosabb is. Az albertirsai ember, aki ma eljött ide, ő lehet, hogy elolvasta több helyen, hogy ez az előadás jó. De nekem az a legfőbb inspiráció, hogy én itt vagyok a volt zsinagóga épületében, és kiállok a színpadra az emberek elé. Az embereket itt most nem érdekli, hogy milyen volt a legutóbbi teltházas előadás Kecskeméten, és az sem, hogy minden jegy elfogyott a jövő heti székesfehérvári előadásra és, hogy ott majd milyen lesz. Tehát nekem ma is, tegnap is és holnap is fel kell mennem a Himalája tetejére. Amikor én azt mondtam neked, hogy írd le a gondolatod és véleményed, akkor Téged sem kell, hogy érdekeljen az, hogy én milyen voltam tegnap, vagy milyen leszek holnap. Ez az, ami inspirál engem.

Ha a tévében filmet készítünk és elrontjuk a zenét, akkor újravágjuk. Ha könyvben rontunk el valamit, akkor kihúzzuk és újraírjuk. Itt most nem lesz újravágás és újraírás sem. Most a közönség és én leszünk itt ma este.

– Egyrészt az a cél, hogy minden pillanatában elgondolkodtató legyen, másrészt fontos, hogy több legyen az örömkönny, és sokat nevessenek. Harmadrészt pedig az, hogy erősebb emberekként távozzanak innen az emberek, mint amilyen erősek voltak akkor, amikor bejöttek a terembe.

– Az egész életem nem egy munka. Én ezt úgy élem meg, mint egy óriási színházi utazást vagy akár egy világkörüli utat. Nekem ellophatják a kocsimat, leéghet a házam, elbocsáthat a munkahelyem. De azt, hogy a fiaim Haitin egy árvaházban dolgoztak, vagy azt, hogy mind a három gyermekem anyanyelvi szinten beszél angolul… Azt nem veszi el tőlünk senki.

Tehát én tapasztalatokba fektetek. De ezek nem luxusutazások, nem a Maldív-szigetek ötcsillagos szállodájára kell gondolni. Én nem a turizmus részét keresem meg az országoknak, hanem élményeket gyűjtök. Mindenféle nagyképűség nélkül mondom, hogy én élmények tekintetében az egyik leggazdagabb ember vagyok.

– Az, hogy jó férj és jó édesapa legyek. Amikor a négy fal között vagyunk, akkor a családomat az nem érdekli, hogy engem ma megtapsoltak itt Albertirsán, hanem az érdekli őket, hogy ma este játsszunk-e együtt Scrabble-t. Ez egy óriási kihívás például.

Ugyanakkor az is, hogy a ma itt lévő 120-150 ember úgy menjen haza, hogy „Na, ezért érdemes volt eljönnöm ide!”  De gondold el azt a verziót, hogy azt gondolják „Te jó ég, eljöttünk ide ahelyett, hogy otthon ehettük volna a finom halászlevet”- na, ez a halálom lenne. Vagy éppen azt, hogy adok neked egy teljesen optimista interjút, de te hazafele azon töprengesz, hogy „Ó most ezt még le is kell írnom, hurrá…” Szóval ezek mind-mind kihívások, ezt vicc nélkül mondom, hiszen ebben nem ismerek tréfát.

– Na, ezt nem tudom megmondani neked. Amikor először meghívtak, hogy tartsak előadást, én úgy mentem oda, hogy nem tudtam mi fog akkor történni. Túl sokan voltak, ugyanis egy 80 férőhelyes terembe 400-an akartak bejutni. A kocsiban hazafele azon gondolkoztam, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Nekem az volt az inspirációm, hogy létrehozzak egy olyan színházi estet, ahol sem egy asztal, sem egy szék, sem egy pohár víz és sem egy táncos lány nincs, de az emberek mégis azt mondják majd két óra múlva: azta!

Amikor látom, hogy ez mindenhol működik, az a legjobb visszajelzés, hiszen az emberek pénzt adnak érte. Nem az van, hogy, na, ma úgysincs semmi dolgom délután, ezért benézek ide. Nem csokit, nem kenyeret vesznek, hanem az emberek ide most belépőjegyet váltottak, szóval nekem mindent meg kell tennem azért, hogy ma együtt eljussunk a Himalájára.

Megtanultuk értékelni azt, amink van, és igyekszünk pozitívabbnak látni a minket körülvevő világot. Úgy gondolom, elkeserítő adat, hogy Magyarország a 117. helyen áll a „120 legpesszimistább ország” listáján. Meglepőbb tény azonban, hogy bennünket megelőz Etiópa (éhínségek sorozata), és még Afganisztán (háborús övezet) is.

Ezeket az olykor egészen megrendítő és megható történeteket mégis némi humorral és iróniával fűszerezve hallgathattuk végig, és valóban többet nevettünk, mint sírtunk.

Sajnos előfordul, hogy nem a megfelelő példaképet választják maguknak az embereknek (bár ez szubjektív) és éppen ezért fontos tudni, hogy a világ tele van hétköznapi hősökkel, csak alaposabban körül kell néznünk! Két óra alatt olyan motivációs estet varázsolt a színpadra Tvrtko csupán egyetlen mikrofonnal a kezében, mely egyben lélekemelő és egyben elgondolkodtató is volt. Akkor és ott valóban eljutottunk a Himalájára.

Köszönöm neki az élményt, fantasztikus és életre szóló volt!