Ez a történet jó néhány évtizeddel ezelőtt esett meg, de ma is aktuális tanulság a jó szomszédságról.
1979-ben lett szomszédom Kovács bácsi. Mindig szép és gondozott volt a kertje, mikor ültetett valamit a kertben, én kérdeztem mi kerül a földbe. Készségesen válaszolt, én pedig követtem, amit mond. Így tükörképe volt a mi kertünk az övének, még mákot is ültettünk együtt.
Amikor Kovács bácsi elhunyt, a lánya csak egy emlékeztetőt adott a papa elhalálozásáról. Én viszont később sem nyugodtam, megkerestem, hogy egy pár virágot vigyek a sírjára. A temetőcsőszt kértem mutassa már meg, merre van Kovács bácsi sírja. Míg mentünk a sírok között, mondtam neki, hogy egyszer felpofoztam az öregurat. Rám nézett és ezt kérdezte: Tán most akarsz bocsánatot kérni tőle? Erre elmeséltem hogyan történt: Másik szomszédom Cseh Sanyi szólt, hogy Kovács bácsi a csirkeólnál fekszik a földön, és a csirkék ugrálnak rajta. Én átugrottam a kerítésen, az ott lévő meggyfának támasztottam. Az augusztusi hőség s talán egy kis ital is közrejátszott az ájulásban. Én jobbról-balról adtam egy-egy pofont. Erre feleszmélt, rám nézett: Józsika te vagy az? – kérdezte. Bekísértem a kis konyhába. Tehát jó értelemben pofoztam fel a szomszédomat, hogy magához térjen.
Nekem már csak ez az emlékképem van az öreg szomszédomról. Viszont elmentem az unokájához, legyen szíves adni képet Kovács bácsiról. Behívott, jó kávéval kínált, s hozta a képet, melyen Kovács papa és Mányoki mama, valamint Mányoki István épp vidáman táncol az unokájuk eljegyzésén.
Józsi bá