Marika boltja – sokan csak így nevezik a Széchenyi úti üzletet. A vevő már mindent megvásárolt, kifizetett – kifizetve ám ő még nincs; jár neki a hely védjegye: néhány napsugaras szó és a felfénylő mosoly. A lélek kenyere, grátisz. Ez elosztandó családi örökség, amelyet FARKAS LÁSZLÓNÉ MARIKA visz tovább.
– Most különös okod is van a mosolyra.
– Pünkösdkor – május 18-19-20-21-én – négy napon át ünnepeljük a cég megalakulásának harmincadik évfordulóját. Ekkor megtiszteljük vevőinket jobbnál jobb akciókkal és kóstolókkal. 1988. március 1-jén palackos bolttal kezdtük. Én élelmiszerboltról álmodtam. Hittem a megvalósításban, s mivel erős bennem a hit, sikerült. Most már folyamatosan – a piros betűs napokon is – kinyitjuk a boltot és a lelkünket.
– Gyerekkorodban boltost játszottál?
– Sőt: csináltam is. A Várkonyi szőlőben lakott a család. Apukám bátyjának, Fercsi bácsinak volt egy szurkos padlazatú tanyasi boltja. Abban segítkeztem. A szomszéd Etus néni kerekes kútját használtuk hűtőnek, ebbe lógattuk le az élesztőt. „Fuss kis ceglédi, hozzál hamar belőle!” – szalasztott a nagybácsi.
– Így jutottál el a kereskedelemhez?
– A gimnázium végeztével három tervem volt: jogász, újságíró és kereskedő. Velkey Imre tanár úr a hozzám illőbb pálya felé terelt: „Mari, maga eleven egyéniség, egy kis színes tollú madár, akinek röpködnie kell!” Az akkori Fűszértnél kezdtem el a munkát felsőfokú végzettséggel, ugyanilyen diplomával reklámszakmai képesítést szereztem. (A Demján Sándor alapította Skála áruháznál is dolgoztam.) Később a lakberendező és virágkötő szakmát is kitanultam, ezt hasznosítottam egy bútoráruház igazgatói posztján. Szeretek mindig valami újat létrehozni, kreatív ötleteim vannak.
– Hogyan él egy kis bolt a multik szorításában?
– Küzdelemmel. De ha a kis patak útját gátolják, másik irányt keres magának. Az egyik védekező módszerem a személyesség. Az a szakma „művészete”, hogy „kinyissam” a vevőt – az embert – pár kedves szó és mosoly után. Mindenki rohan, aki nem, azt magukkal sodorják. Ezért kell a megnyugtató, baráti, érdeklődő figyelem. Nemcsak áruval szolgálom ki a betérőket, hanem tanácsokkal, sokszor segítő ügyintézéssel is. Édesapám a nála látogatókat egy almával, egy pohár borral vagy egy virágszállal bocsátotta el. Azt mondta: „Pici jótól is jobb lesz a világ.” Sokszor megjelenik előttem.
*
BERKÓ TIVADAR asztalosmester Marika édesapja (volt). Csuda ember! – így vélekedtek róla. Gyakran beszélgettem vele. Egykori szavaiból idézek.
„A cseresznyefa? Gyerekkoromban fölmásztam a szomszéd cseresznyefájára, s néhány szemet betömtem a számba és az ingderékba. Arra riadtam, hogy a gazda pálcával verni kezdi a hátamat. Sírva megfogadtam a szüleim előtt, hogy felnőttként majd cseresznyefákat ültetek a házam elé, s kiírom: Kóstolni szabad, a gallyat letörni nem. Így is tettem a Fecske utcai részen. Szépen eszegetnek a gyerekek meg azok a felnőttek is, akik a fáim alá álltak erre járó iskolásként. Szeretni kell a fát, ahogy az embereket is; a szeretet ízétől finomabb a gyümölcs.”
„Nyolcévesen már etettem a jószágokat, tízévesen megfogtam a kaszát, lucernát vágtam. Beadtak libapásztornak Tiszavárkonyban a nagypapámhoz. A rikácsoló sereg átúszott a Tiszán. A fiatal nagynénikém utánuk! Meglátta őt egy fiatalember, és követte. Másnap mondta: Fiacskám, veszek neked mindennap fagylaltot, ha átúsztatod a libákat. Így is történt. Csak hát… ők egyre tovább odaát maradtak a zöld fűben. S én kaptam ki miattuk.”
„A Teremtő megáldott azzal, hogy a háború alatt ki tudtam gyalogolni Münchenbe. Egy parasztháznál dolgoztam. Egyszer a lányukkal a piacra vittem az árut, amikor megláttam, hogy az állomáson magyar katonák vagoníroznak. Megyünk haza! – kiáltották; közéjük oldalogtam. A kislány bánatosan nézett utánam…”
„Szeretem a fát, a fűrészpor illatát. Iparosként üzletek berendezéseit készítettem Pest megyében. A kezem munkája volt látható Cegléd első önkiszolgáló boltjában, a mozival átellenben.”
„Hajnali ötkor kelek, gyakran tíz óráig dolgozom a műhelyben – bár a lányaim nagyon óvnak, szorgalmamat munkaalkoholizmusnak nevezik. Nyolcvannégy évesen még felmászok a fára permetezni. Beszélgetek a fákkal, a madarakkal, a virágokkal; lelkemmel érintem az eget, a napot.”
*
– Segítő, adakozó vagy te is.
– Ruhákat, bútorokat gyűjtök és szétosztom az öregeknek, a betegeknek, a kiszolgáltatottaknak. Ha nekünk egy kicsivel több van, miért ne adjak a rászorulóknak?! Ettől jobban érzem magam.
– Lelki érzékenységből gyűjtesz idézeteket?
– A bölcs gondolatok és a szép érzelmek gazdagítanak és vezérelnek. Ezeket átadom ismerőseimnek is. Most az olvasóknak is néhányat: „Több vagy, ha adsz!” „Higgy abban, amit teszel; tedd azt, amiben hiszel!” „Bármit csinálsz, azt jól csináld!” „Az akadály leküzdése erősít.”
– S az írás?
– Figyelem – mivel szeretem – az embereket, róluk írok. Például ebben a lapban a mesteri mesterekről. Tőlük is látja az ember: A becsületes, kitartó munka és a tiszta jellemű ember nemesíti a világot.
– Terveid?
– Lassan átadni a helyet Pisti fiamnak. Ő egyre önállóbb itt a boltban, szereti és követi az én példámat. Már sokszor elhangzik a vevőktől a dicséret: Szépen dolgozik ez az aranyos, kedves Pistike! Szeretnék még többet olvasni, kirándulni, kertészkedni, kutyázni.
– Mi a forrása a derűdnek?
– Az, hogy tudom: hű kereszténynek kell lenni ahhoz, hogy bízzon és kitartson az ember; az, hogy e szerint éljek: a győztesek sohase adják fel, aki feladja, az nem lesz győztes; az, hogy megtapasztaltam: minden nehéz helyzetből hittel és küzdelemmel megerősödve kerültem ki; az, hogy bízom a Jóistenben, megtart a helyes úton; az, hogy szeretem az embereket, akik angyalok. S hogy milyenek és kik? Idézek: „Bármilyenek lehetnek – szeplősek, ráncosak, szőkék vagy kopaszok, fiatalok vagy öregek. Álruhában járnak: tanáraink, barátaink, szeretteink, sőt ellenségeink. Nehéz őket észre venni, ha csukva van a szemünk. De ha látni akarjuk őket, akkor mindenütt ott vannak, amerre járunk.”
Koltói Ádám
