Úgy azonos ezzel a jelzővel, mint a nevével. A mély hagyományú pedagógiai metódust és a hit-vallásos erkölcsi értékeket képviselte a gimnáziumban és a magánéletében.
Szorongva kerestem föl – egykori diákja – BAROTAI BARNABÁS tanár urat. Sokszor feleltetett, – s most én kérdeztem őt. Könnyebb a helyzete, mert gazdag a tudása. Egy nagyszerű életről. Az életéről.
(Hogy ne tűnjék tiszteletlennek a tegezés, felidézem – egyébként az egyéniségére jellemző – történetet. Visszatérve a gimnáziumba fél éve tanítottam, amikor Barotai tanár úr meghívott a lakásukra. A rövid beszélgetés végén bort töltött, felálltunk, koccintottunk, s ezt mondta: „Most már kollégák vagyunk. Legyen köztünk szervusz!” Úgy éreztem, „kistanárból” tanár lettem.)
– Régen találkoztunk. Idejövet felidéztem emlékképedet. Nyolcvanhat éves vagy, de nem sokat változtál.
– 1992-ben, tehát 26 éve mentem nyugdíjba. Bár nagyon szerettem tanítani, de békésen tudomásul vettem a hivatal és az idő intését. Egyet akartam, s ezt be is tartom: nem szabad elhagynom magam. Szőlőt telepítettem, itt a nagy udvar… Sokat olvasok, hogy eligazodjam ebben a káoszos világban. Tudományos könyveket, az unokámtól kapott egyetemi jegyzeteket is forgatok; természettudományos, főleg Attenborough-filmeket nézek, hogy ismereteimet frissítsem.
– Állítsuk vissza az idő óramutatóját a jelenből a múltba.
– Az én drága szüleimről szólok először. Postatisztek voltak. Édesapám az első világháborúban katonaként a frontra került: Szerbiában, Galíciában, Ausztriában, végül az olasz harcmezőkön élte át a borzalmakat. Leszerelés után Kecskemétre került a postára, ott ismerkedett meg az akkor még leendő édesanyámmal. Abban a városban végeztem az első elemit, 1938-ban kerültünk Ceglédre. Négy év múlva vittek be a szüleim a nyolcosztályos gimnáziumba. Nagy dolog volt oda bekerülni. A Kossuth országos hírű iskola, áldásként éltem meg az ottani tanulást és tanítást.
– Milyen tanárok tanítottak akkor ott?
– Tudós emberek, nagy jellemek, eredeti egyéniségek. Itt csak arra van lehetőség, hogy egy-egy apró, de jellemző emléket felidézzek néhányukról. Dr. Halász Gyula igazgató (a gimnáziumban 1940-1947 között, magyar-francia szakos) fordítva gesztikulált. Álljatok fel! – kezét leengedte, üljetek le! – fölfelé mutatott. Benke Andor (1914-1949, magyar-latin) húsz latin szót kérdezett, s ha valamelyikünk hármat nem tudott, szekunda. Szepesi Bruno (1941-1946, német-francia) úgy tanított, hogy franciául mesélt vicceket. Szeleczky Mihály (1920-1946, mennyiségtan-természettan) nyugdíjasként is bejárt az iskolába. Egyik évben a matematikus kollégák törték a fejüket az érettségi feladaton. Ő bejött, „Na, mi a probléma, fiúk?” Ránézett a lapra: „Ezt így, azt oda, ehun van e! Itt a megoldás.” Dr. Oppel Jenő (1906-1939, történelem-latin) különösen feleltetett. Erről Tóth János kollégám mesélt. Ha a nebuló egy latin szót nem tudott, fél lábra kellett állnia; ha kettőt, térdelni; ha hármat, hasalni; ha még ezután is benne ragadt a szó, bedugta a delikvenst a katedra alá. Történt egyszer, hogy bejött az igazgató és a szakfelügyelő óra közben. Jenő bácsi két térde közé szorította a gyerek fejét, aki meg se mert nyikkanni az óra végéig. Ujváry Ferenc (1924-1962, testnevelés) nevéhez sok legenda fűződik. Határozott, de igen jó humorú ember volt. 100 méteres síkfutás az iskola melletti utcán, Feri bácsi a célnál állt, persze a diákok a rajtnál több métert oldalogtak előre. Befutott a gyerek, „Te Jankó, ez világcsúcs!” – harsogott hamiskásan a tanár úr.
– Milyen volt az akkori diákélet?
– Abszolút fegyelmet követeltek, s nagyon komoly munka folyt az iskolában. Megkövetelték az illemet. Ha egy tanár jött az utca túlsó oldalán, a diáknak át kellett mennie és köszönnie tisztelgéssel. Zöld diáksapkát hordtunk ugyanis, rajta ezüst csíkok jelezték az évfolyamot. Az alsós minden esetben köteles volt köszönni a felsősnek. A lányok az első négy osztályt a polgáriban járták, különbözeti vizsgát téve kerültek ötödikbe a gimnáziumba. Sok szerelem és házasság született a diákkapcsolatokból.
– Sportoltál is.
– A CVSE ifi leigazolt játékosa lettem, futballoztam. Tanárként elkövettem azt, hogy lukasórámban lementem focizni a gyerekekkel az udvarra. Velkey Imre kollégámmal Budapestre utaztunk meccseket nézni. Ott szurkoltunk a Fradi-pálya avatásán is, egy demizson bort vittünk a játékosoknak.
– Drámai események zavarták meg az iskola életét.
– 1944 augusztusában bombatámadás érte a vasútállomást. A gimnázium épülete is találatot kapott. Sajnos két bejáró tanuló is meghalt. Mentettük, amit csak lehetett, elsősorban a könyveket. Magam is cipeltem sokat a református gyülekezeti házba. Előbb német kórház működött a gimnázium épületében, majd orosz.
– Hogyan kerültél az egyetemre?
– Kerülővel. Mivel vallásos családban nevelkedtem, kikiáltottak minket klerikális reakciósnak. Kizártak a DISZ-ből (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége), ezért nem vettek föl. Elmentem a vasúthoz krampácsolni (a sínek alá vertük a köveket csákánnyal), majd Kecskeméten hivatalsegédi, takarítói munkát végeztem a postán. De „cselből” beléptem a SZIT-be (Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom), így már bekerülhettem az ELTE biológia-kémia szakára 1950-ben. Ugyan orvos szerettem volna lenni, de az hatéves képzés, idős szüleim viszont nem bírták volna a hosszabb taníttatást.
– Azok a cudar 50-es évek!
– Azok voltak. A Rákosi-időben itt Cegléden is disznóságok történtek. A cipészből lett párttitkár 1951-ben kizavarta házukból leendő feleségem családját, mert volt harminc hold földjük: „Kulákok, pusztuljanak innen!”
– Egyetem után?
– Először Pásztón tanítottam, majd Albertirsán. Többen jártunk át: Szabó Sándor, Horváth Ferenc, Ecsedi László, Prazsák József. Az 56-os forradalom kezdetén nem közlekedtek a vonatok, átbicikliztünk. A 40-es úton szembejöttek az orosz tankok, a levegőbe lőttek, ránk ijesztettek. 1957-ben fogadott az alma mater, ahol 1992-ig, tehát 35 évig tanítottam. Nagy elődöm dr. Tamasi József (1952-1960, biológia), aki hatalmas lexikális tudással tanított. Kis Lajos kollégával (1961-1997, biológia-földrajz) kikísértük őt a csemői vonattal a Putrisarki erdőbe. Józsi bácsi minden állatnak és növénynek ismerte a nevét latinul és magyarul.
– A múlt nagy alakjai: nekem tanáraim, majd kollégáim. Két – életemben fontos szerepet játszó – tanáremberről emlékezzünk meg.
– Radványi Nagy József (1945-1976, történelem-latin, 1957-1976, igazgató) eredményes vezetőként irányította az intézményt. A szünetekben kijött a tanáriba beszélgetni a kollégákkal. Megértően „fedezte” azokat, akik – mint én is – hívőként templomba jártak, Ceglédről a hivatalok elől „elbujdokolva” Nagykőrösre, Kecskemétre, Budapestre. (K. Á.: Utolsó egyetemi évem előtt a Szabadság téren találkoztunk. „Mi a terved fiam?” „Még…” „Gyere vissza, szeretettel várlak!”) Dr. Márkus Artur (1943-1977, matematika-fizika-kémia) nagy tudású tanár volt. Tantárgyain kívül beszélte a németet, ismerte a latint. Mély hívőként a teológiával is foglalkozott. Zongorázott, orgonált, hatalmas operalemez-gyűjteményét hallgatta. Tervszerűen járta be az ország városait, fontos feljegyzéseket készített a napi időjárásról. Jószívű, gyermekszerető ember volt. (K. Á.: osztályfőnököm, aki lélekbe látóan segített megtalálni önmagam és a hivatásom.)
– Mi a tanári hitvallásod?
– Friss, megújuló tudással kell rendelkezni. Az internet gyermekei mindent elérnek egy kattintással, de én még hiszek a klasszikus műveltségi forrásokban: könyveket, folyóiratokat kell kézbe venni. Fontos a memoriter, a fejből elmondandó tudás: versek, idézetek közlése.
– Hogyan telnek a napjaid?
– Jól megvagyunk a feleségemmel. 1956 óta, tehát 62 éve (!) vagyunk házasok. Mivel ő beteg, én végzem a házimunkát. Reggel négykor kelek, mosok, takarítok, boltba és piacra megyek, aztán ketten főzünk. Délután az olvasásé, a tévézésé. S boldogít a szép család! Két gyermekünk van: Annamária zongoraművész, a balettintézetben zongorakísérő. Péter állattenyésztő Csemőben. Sok boldogságot jelent számunkra a három unoka és a négy dédunoka is.
– 2015-ben aranygyűrűt kaptál a gimnáziumban. Ennek fénye világít rá arra, hogy munkád eredménye és emléked megmarad a tanítványaid lelkében.
– A Jóistennek köszönöm, hogy megadta ezt a sorsot.
(Kikísér a Tanár Úr. Újra diákjaként köszönök el tőle, megint példát kaptam hivatástudatból és emberségből.)
Koltói Ádám
