Ha valakire emlékezünk, képet idézünk fel róla. („szememre / belülről lebbensz, így vetít az elme.” Radnóti) Ez a képzet tipizál: csak a fő jellemvonásokat mutatja; megjelenik az arcon a lelkiség is; rávetítjük érzelmeinket. Ez a valóságos vagy belső fénykép nem ténykép, hanem lénykép. Ilyen látvány jelent meg előttem, amikor találkozóra indultam a hajdan katedra mögül látott egykori diáklányhoz. Csillogó derűje tükröződött akkor a fehér füzetlapokról. Az eltűnt idő nyomában járok: vajon…? Most is a napfényérintésű mosolyt látom PÁLINKÁS ÉVA fényképész, fotós arcán.
– Fényképész…, fotós vagy?
– A szótári jelentésük megegyezik, de a gyakorlatban különbséget szokás tenni. A fényképész leginkább műteremben, célra rendezett körülmények között, „megállított” időben dolgozik. A fotós térben és időben szabad, pergős, mint például a fotóriporter. Az előbbi állapotot rögzít, az utóbbi eseményt.
– Mindkettő egyik 19. századi elnevezése „fényíró”. (Semmi emberi kéz nem rajzolhat úgy, mint a Nap – mondták.) Ám a fénykép eredeti jelentése „tükörkép”. Ilyen mechanikus az ábrázolás?
– Nem. Én igyekszem a saját látásmódomat is megjeleníteni a képen. Ezt a modellel való átéléssel, azonosulással érem el. Így amit látunk, nem alkalmi ál-arc, hanem való-arc. Hiszen érthető, hogy aki beül a műterembe, ráirányul a lámpák fénye – s mivel nem színész –, nem tud természetesen viselkedni, „elrendezi” az arcát. De én úgy közeledek hozzá, olyan légkört teremtek közvetlenséggel, hogy oldom a feszültségét. S a kép életszerű lesz. Ahogyan az én szemem látja, láttatja őt.
– A szinte manipuláló „Csíííz!” nem mesterséges szépítés?
– Ez nem az én módszerem. A lényeg: legyen a kép őszinte, önazonos.
– Mi’ célból kérnek felvételeket?
– Elsősorban a jelen megörökítése a jövőbeli emlékezés szándékával. A visszatérő vendégek jól példázzák ezt. Több család minden évben eljön közös fotózásra, anno-albumokat készítenek, s időnként nosztalgiával lapozgatják. Van olyan ifjú hölgy, akit gyermekkora óta „követek”. Arcunkon az életünk. A sors arcunkra írja a változásokat. Az is a képek szerepe, hogy az emlékezéssel lelki valóvá tegyék a már nem testi valót.
– E gondolat idézi föl Kosztolányi Dezső sorait: „Élők, halottak. Ez a társaságom. / Olykor magamra hagynak délelőtt, / az életük egyszerre visszalátom, / mikor beszélek egy-egy kép előtt.” (Fényképek)
– Így vagyunk ezzel.
– Melyek a fő témáid?
– Nagyon szeretem az embereket, ezért portrék, kismamák, gyerekek. Esküvő és család is a kedvencem.
– Van előzménye a családodban a fotografálásnak?
– Nincs. A szüleim vállalkozók voltak, az lett a húgom is. Harmóniában nőttem fel, talán ez is vonzott az emberi közelséghez, a szép pillanatok megörökítéséhez.
– Ez a képességed mikor vált meghatározóvá a pályaválasztásodban?
– A Közgázban, harmadikos koromban. Szerettem a szaktárgyakat, s bár 1986-ban ezekből jelesre érettségiztem, mégis a budapesti Práter utcai fotósiskolába iratkoztam. Az első műtermemet Albertirsán nyitottam meg, majd 1990-ben kerültem Ceglédre. Tizenhét éve dolgozom itt, a Teleki utcában, most már egyedül.
– Sokak (tanárok, diákok) emlékképét vetítem eléd: egy szép pár romantikus sétái az iskola folyosóján, néha kéz a kézben, a csengőszóra elröppenő csókok…
– Szép… Igen… Attila és én. Lobbanó, lírai diákszerelem. Hét év után összeházasodtunk. Úgy terveztük, három gyermekünk lesz, ebben a sorrendben: lány-fiú-lány. Így lett.
– Mutasd be őket.
– Bernadett hat éve Londonban él, fotós. Sokat utazunk egymáshoz. Dánielnek gazdasági-informatikus diplomája van, most a ceglédi művelődési házban rendezvényszervező. Zsófi dietetikusnak tanul Debrecenben.
– Szép szerelem, tizenöt év házasság, három gyermek. Mégis…
– …elváltunk. 2003-ban.
– Bocsáss meg, de…
– Ugye nem érted? A fényképész képszerűen válaszol: A diákszerelem tavaszi virág, hamarabb elvirágzik. (Sóhaj viszi el a szavát): De nem mindegyik…
– „A szerelemnek múlnia kell…”?
– Nem így terveztem az életemet. Nagyon fájt, csalódott voltam. Erőt adott a családom, s kértem szaksegítséget is. De jó a kapcsolatunk, hiszen mindig szülei leszünk gyermekeinknek.
– Nem jött valaki nyári virággal?
– El is ment.
– Egyedül élsz?
– Édesanyámmal lakom. Nem szomorít az egyedüllét, ha erre gondolsz. Jól vagyok. Hasznos elfoglaltságokat kerestem szabadidőmre: olvasok, színházba és moziba járok, felelevenítem zongoratudásomat, elmegyek a testvéremhez, barátnőimhez.
– Közel áll hozzád Baán Katalin fotóművész.
– Kati nagyon megértő, együtt érző. Mindketten mélységbe sodródtunk, de lélekerősítően segítettük egymást. Szakmai kapcsolatunk is jó: ő művészi látásmódomat fejlesztette.
– Mosolygós diáklányképet őrzök rólad magamban, s az arc-kép ma is ilyen. Miből fakad ez a derű?
– Szeretem az életet. A rosszban is megtalálom még a csipetnyi jót is. Változatos a munkám: mindig más emberekkel találkozom, utána zene mellett olykor éjfélig végzem élvezettel a számítógépes utómunkát. Csodálatosak a gyermekeim! Minden reggel jókedvűen ébredek. A mosolyom nem műtermi, hanem őszinte.
– Ha most életkép (!) készülne rólad, milyen Évát látnék?
– Amilyet egykor és most. Mosolygósat.
– De mintha némi árny…
– Egy-két pötyi. (Tekintete – rezzenő fény – kiillan az ablakon. Egy könnycseppnyi csönd.)
– Boldog vagyok, tényleg. (Ujjai közt, mint foglyul ejtett fehér pillangó, verdes a zsebkendő.) Az jutott eszembe, hogy születésnapomra ejtőernyős tandemugrást kaptam. Szálltam, lebegtem… Alattam a Balaton, hegyek. Szálltam, szabadon.
Koltói Ádám
Fotó: Baksa Dániel / Pálinkás Éva
