120 év – 120 diák – dr. Lavicska Enikő

Lavicska Enikő 1992-ben érettségizett a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban. Debrecenben született, majd Jászkarajenőre költöztek. Itt végezte el az általános iskolát. A gimnáziumi érettségi után orvosi egyetemre jelentkezett. Jelenleg háziorvos Budapest XX. kerületében. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által 2018-ban nyolcadik alkalommal kiírt „Az év praxisa a Kárpát-medencében” díj 3. helyezettje. (Az 5. helyezett Perneczky János szintén a gimnázium tanulója volt.)

– A pályázat keretében 300 háziorvosra adtak le ajánlást. Az írások alapján zsűri választotta ki azt a tíz-tíz magyarországi, illetve határon túli háziorvost, akire szavazhattak a betegek. A világ mintegy 503 városából összesen 50 ezer szavazatot adtak le. Mikor szereztél tudomást arról, hogy jelöltek és nagyon „jól állsz” a szavazásban?

Én erről az egészről semmit sem tudtam. Felhívott egy ismerősöm, és azt mondta, hogy gratulál, és hogy ők is lelkesen szavaznak. Fogalmam sem volt, hogy mire – az önkormányzati választások nem most vannak, a parlamenti választások már lementek. Erre az ismerősöm elmondta, hogy a betegeim jelöltek erre a díjra és benne vagyok a tízben én is. Innen kezdve az internetes szavazás fog dönteni. Hazamentem, és csak este későn jutott eszembe, hogy mit mondott. Elmeséltem a gyerekeimnek, akik nagyon lelkesek voltak, megnéztük az Interneten, s akkor döbbenten láttuk, hogy tényleg ott szerepel a nevem, s a hét ajánlóm, akik valóban az én betegeim. Elolvastam az ajánlásokat, és akkor elsírtam magam, mert tényleg ezek a kis történetek, amiket leírtak, valóban így voltak, de én nem gondoltam, hogy olyan nagy dolog az, amit csinálok. Végzem a munkámat és nem is gondoltam, hogy ez valakiben ekkora nyomot hagy. Olyan is volt az ajánlók között, aki általában mindenért reklamál: ha várni kell az a baj, ha nem kell várni, miért nincs itt senki…, szóval nem éreztem, hogy jó lenne a kapcsolatunk. És mégis annyira szép volt, ahogy leírta azt, ami kettőnk között történt. Engem teljesen meghatott.

– Onnan kezdve, hogy megtudtad, „mibe keveredtél”, izgultál?

Két hétig ment ez a szavazás, kicsit persze izgultam, de nem nagyon, mert azt gondoltam, hogy már az maga a csoda, hogy a tízben benne vagyok, úgy, hogy nem is tudtam róla. És tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt, hogy hányadik vagyok. Sejtem, hogy hogy állt össze az én szavazótáborom – Debrecenben születtem, Jászkarajenőn nőttem föl, Cegléden jártam iskolába, és 25 éve Pesten vagyok és itt gyógyítok. Tulajdonképpen mindenhol otthon vagyok. És szerintem ezekből állt össze az én kis szavazótáborom. Nagyon megható volt.

– Édesapád, dr. Lavicska Kálmán Jászkarajenőn gyógyított közel negyven éven át. Tehát a minta adott volt.

Igen, én ebben nőttem fel. Otthon ezt láttam. Apa negyven évig gyógyította a jászkarajenői betegeket. Nekem ez volt a természetes, hogy közvetlen hangnemben, szeretettel, a problémára fókuszálva, de mégis a beteg emberre figyelve oldjuk meg azt, amit meg kell. [dr. Lavicska Kálmán Batthyány-Strattmann László-díjas orvos volt, és éppen a díj névadója, Batthyány volt példaképe. Ez mindent elárul a betegekhez való hozzáállásáról. – Szerk.] Én egyik történetben sem éreztem, hogy valami nagyot csináltam volna, és ezért is vagyok most kicsit elbizonytalanodva, hogy nem ez a természetes, amit csinálok tiszta szívvel, lelkesen? Ahogy beszéltem itt kollegákkal meg a díj szervezőivel, be kell látni, hogy ez valahol mégiscsak nagy dolog, mert nem gyógyítunk egyformán. És azoknak a betegeknek, akik minket jelöltek, azoknak ez tényleg fontos.

– Mikor tudtad meg az eredményt?

Végül a díjkiosztón derült ki, hogy harmadik lettem. A zsűri képviseletében a díjakat Horváth Ildikó a Magyar Tüdőgyógyász Társaság elnöke és Farsang Csaba a Magyar Hypertonia Társaság örökös tiszteletbeli elnöke adta át. Utána volt egy kis fogadás, interjút készítettek velünk, hogy mért szeretnek minket a betegek. Hát erre most mit lehet mondani, a betegeket kellene megkérdezni…

– Gondolom, nagyon ünnepélyes volt az átadás. Ahogy ismerlek, nem érezted ott túlságosan jól magad. Azért a családodnak megengedted, hogy ott legyenek?

Ez így van. Én mondtam nekik, hogy ne jöjjenek el, nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni. Ennek ellenére eljött mindenki a családból, bátyám Debrecenből, a többiek Jászkarajenőről, anyukám, húgom, nővérem, sógoraim, szóval nagyon megható volt. Ők azt mondták, úgy érzik, hogy ez nagyon nagy dolog. És amikor átadták a díjat, arra gondoltam, hogy apukám milyen büszke lenne rám. Ő nagyon szerette, ha valakit elismernek. Annyira jó érzés volt, mert úgy érzem, hogy ez a díj kicsit az övé is. És én csak azt vittem tovább, amit ő csinált.

– Bennem az fogalmazódott meg, hogy aki olyan helyen dolgozik, mint pl. édesapád, hogy az egész falu ismerte, előnyben van olyan valakivel szemben, aki Budapest akármelyik kerületében dolgozik és nincs olyan kapcsolat az emberek között, mint egy kisvárosban.

Ez igaz, mégis olyan összefogás volt, hogy ez engem teljesen meghatott. Például egy picike kis lakótelep negyedik emeletéről lefelé jövet vettem észre, hogy minden lépcsőfordulóban ki van téve egy kis írás, amiben a közös képviselő leírta, hogy az év praxisa pályázaton jelölték kedvenc háziorvosunkat, Lavicska Enikőt, aki embersége, tudása alapján megérdemli, hogy szavazzanak rá, majd leírta részletesen, hogy hogyan kell szavazni. Szóval egy egész lakótelep mozdult meg értem, biztatták egymást. Van olyan betegem is, aki csak ezért tanulta meg az internet használatát 76 évesen.

– Gondolom ez ad egy kis lelkesedést a jövőre is…

Ez így van, és igen nagy szükség is van erre. Most nincs jó presztízse az alapellátásnak, a háziorvoslásnak. A betegek és a szakellátók részéről is rengeteg kritika ér bennünket. És mi két tűz között őrlődünk. S közben ott van a fejünk fölött az ÁNTSZ, az egészségbiztosítási pénztár, szóval nem tudjuk azt csinálni, amit szeretnénk és úgy ahogy akarjuk. Meg van kötve a kezünk. És itt kell lavírozni… szóval úgy érzem, hogy bármelyik háziorvos megkaphatta volna ezt a díjat, aki ezt csinálja ma Magyarországon.

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében készült egy felmérés arról, hogy mitől érzik jól magukat az orvosok, és azt találták, hogy bizony van összefüggés az orvos „jól léte” és a betegek hálája között – és ez nem az anyagi jellegű hála – hanem az, hogy elmondják vagy leírják a köszönetüket. Másfél évtizede vagyok itt ebben a praxisban és azóta van egy kis ládikám, amibe elteszem a betegek köszönőleveleit. És amikor kifáradok, és azt érzem, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni, mert biztos, hogy ezt csak bolondok csinálják, akkor előszedem a ládikát, elolvasom ezeket a leveleket. És akkor rájövök, hogy akkor is ezt csinálnám, ha nem fizetnének érte.

– A ti évfolyamotok volt az első, ahol elkezdték a rezidensképzést?

Igen, a hat év általános orvosi képzés után jön a rezidens képzés. Ezt velünk kezdték, pontosabban a központi gyakornoki rendszert, ami ez a rezidensképzés elődje volt. Ez azt jelentette, hogy akkor kellett kiválasztani, hogy ki merre szeretne menni, és arra a képzőhelyre kellett szerződést kötni. Még az egyetem berkein belül voltunk, de már mint szakorvos jelöltek. Tehát nem a kórház foglalkoztatott, alkalmazott minket, hanem az egyetem közvetített ki a kórház felé. A munkáltató az egyetem maradt. Én a belgyógyászatot kezdtem el a Dél-pesti Kórházban, de akkor egy olyan élethelyzet adódott, váltunk a férjemmel, s úgy döntöttem, hogy kimegyek körzetbe rögtön. Letöltöttem a belgyógyászat alapgyakorlatokat, és amilyen gyorsan lehetett, kimentem körzetbe. Megcsináltam a háziorvosláshoz szükséges további gyakorlatokat, először a licenc vizsgát, utána pedig a háziorvosi szakvizsgát. S akkor kerültem a XX. kerületben oda, ahol azóta is vagyok. A gyerekek miatt jó, hogy nem kell ügyelni, otthon vagyok hétvégén. Viszont bármikor hívhatnak. A betegeim tudják, hogy mondjuk nátháért, megfázásért nem megyek ki, viszont azt is tudják, hogy ha egy betegem éjjel kettőkor haldoklik, akkor én ott vagyok, elkísérem.

– Most, hogy megkaptad a díjat, változik valami?

Semmi, ugyanígy csinálom tovább, mint eddig, csak most már van rajtam egy nyomás, hogy nem is csinálhatom máshogy. Sokan kérdezik, hogy nem akarok-e váltani. Nem. Itt akarok maradni.

– A kérdés jogos, hiszen sokan elmennek külföldre.

Barátnőmék 18 éve kimentek külföldre. Amikor megkérdeztem tőlük, miért mentek el, azt mondta, hogy kalandvágyból.

– És te miért maradtál itthon?

Kalandvágyból… Nem tudok ennél jobbat elképzelni, hogy valaki azt csinálja, amit szeret, és hogy van is értelme annak a munkának, még ha sokszor nem is úgy tűnik.

– Mi az, ami mélypontra tud tenni?

A rengeteg adminisztráció, az a fajta nyomás, hogy tudom, hogy mit kellene tenni, de ha megteszem, akkor meg fognak büntetni. Állandóan viaskodok a saját lelkiismeretemmel. Nagyon rossz, hogy nem működnek most azok a betegutak, amik korábban működtek. Régen rövidebbek voltak a várakozási idők, illetve volt kiterjedt kapcsolatrendszerünk, dolgoztam kórházban, ott voltak kollegák, vannak jó évfolyamtársak, barátok, mindenkit el tudtam villámgyorsan helyezni mindenhova. Most egyszerűen ez nem működik. Ha adok a betegnek beutalót, két hónap múlva kap időpontot. De nem utalhatom a sürgősségi osztályra, mert annyira nem sürgős, viszont nem ér rá két hónapot. Akkor most mit csináljak? Nem mondhatom, hogy menjen el magánrendelésre, mert nem tudja kifizetni.
A betegek részéről is nagy a nyomás, mert szerintem mindenki, aki valaha is volt már beteg, pontosan tudja, hogy a beteget a legkevésbé érdekli, hogy mik a körülmények. Oldódjon meg a problémája, ha beteg, lássák el. Ez egy teljesen természetes reakció. De ennyit bír az ellátó rendszer, nem többet.

Nagyobb problémának gondolom azt is, hogy akik most végzik az egyetemet, azok nagy része külföldön képzeli el az életét, nem túlzás azt mondani, hogy már most megvan a helye, ahova megy. Nem az a pár száz a probléma, ki elmegy, hanem aki be sem lép a szakorvosi ellátásba. Náluk semmi esély arra, hogy valaha visszakerülnek, vagy legalábbis minimális.

– Ilyen körülmények között átértékelődik, mit is tartunk sikernek?

Churchill szerint az a siker, ha kudarctól kudarcig haladsz úgy, hogy nem adod fel a lelkesedésedet.

– Térjünk vissza a gimnáziumi évekhez, mostanában volt a 25 éves érettségi találkozótok.

Jó kis osztályunk volt, Inci néni volt az osztályfőnökünk. Barotai tanár úr volt a biológia tanárom, de Kis tanár úrhoz jártam faktra. Fizikából Járy Levente tanított. Fizikából még külön is készültem Debrecenben apukám barátjánál, aki a Kossuth Egyetemen tanít. Nekünk még biológia és fizika volt a felvételi tárgy. A lányomat most vették fel az orvosi egyetemre, ő fizika helyett kémiából vizsgázott, és most látom, hogy a lányomnak a biofizika nehezebb lesz, nekem viszont a kémia volt nagyon nehéz az egyetemen. Ő meg csak mosolyog rajta, mert amit most tanulnak elsőben, ezt az általános kémiát ő már szinte tudja.

– Mikor alakult ki, hogy orvos akarsz lenni?

Én ezt valahogy kicsi korom óta tudtam, nem volt kérdés, nem is inogtam meg soha. Szerintem nem is tudnék mást csinálni, annyira egyértelmű volt. Pesten tanultam, ide jöttem férjhez is, és itt is maradtam. Két gyerekem van, lányom most érettségizett, ő most a Semmelweis Egyetem általános orvosi karán tanul, nagyon szépen bekerült, nagyon ügyes volt. Fiam középiskolás, tizedikes a Szent Margit Gimnáziumban.

– Tudom, hogy nem lehet összehasonlítani, de mit gondolsz, van különbség a ceglédi és egy budapesti gimi között?

Szerintem sokkal családiasabb egy vidéki gimnázium, mint egy pesti. Itt mindenki rohan haza, ott azért voltak szakkörök, programok, az én emlékezetemben ez maradt meg. A volt gimnáziumi osztálytársaimmal már nem túl szoros a kapcsolatom, ami biztos rajtam is múlik, talán nem ápolom jól a kapcsolataimat. Viszont Járy Krisztával, akivel ugyan nem jártunk egy osztályba, de együtt érettségiztünk, majd szobatársak lettünk a kollégiumban egyetem alatt, vele a mai napig egymás legjobb barátnői vagyunk. Havonta egyszer-kétszer egy nagy „dumapartira” is összejövünk.

– Sok mindenről beszéltünk, de jelezted, hogy még valami fontosat zárásként szeretnél mondani.

Az jutott még eszembe a betegek kapcsán, mennyire jó volt, hogy elmondták, miért hálásak. Azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha minden ember elmondaná annak, akit ez megillet, hogy miért hálás, hiszen ez olyan érzelmeket és olyan jóérzéseket generál. És erre nagy szükség volna manapság.

Köszönöm a beszélgetést.

Volter Etelka