Előfordulhat, hogy egy alkalmi szó pontosabban kifejezi a lényeget, mint a szabályos szótári alak. Ezért választottam a fenti címet. FARKASHÁZI ISTVÁN ugyanis népművelő: kultúrával nemesíti a közt; előadóművész és drámapedagógus: szépet művel alkotóként és oktatóként.
– Miért lepődtél meg a felkérésemen?
– Mert már hosszú ideje nem „talált meg” a ceglédi média. A közelmúltban meghalt az egyik volt kollégám, Korpácsi Géza. Én búcsúztattam. Fia, aki most Londonban él, sok egykori, rólunk szóló sajtóanyagot adott át. Igaz, hogy 1992 után több évig nem Cegléden dolgoztam, de itt vagyok otthon…
– Hogyan alakult ki a „háromágú” hivatásod?
– A népművelésből – mint fatörzsből két ág – eredt valósággá érdeklődésem. Pedig nem így indult ifjúi életutam. Mezőgazdasági technikumba jártam. Édesapám gazdasági szemléletében a mezőgazdaság jelentette a jövőt. Vidéken akart gazdálkodni, ezért költöztünk Budapestről Ceglédre. Eleinte zavart engem a vidékiség: a Vígszínház mellől az Akasztó szélre?… Másodikban kiderült, hogy humán érdeklődésű vagyok. Bár a Mezgáz akkori igazgatója és felesége, Drahota Andrea színésznő szülei apám jó barátai lettek, ez sem keltette fel az érdeklődésemet az agronómia iránt. (A szalmakazal az én szótáramban szalmadomb lett. Domb… Egyszer a porlepte sertéstrágyadombot aszfaltosnak néztem, ráugrottam és … Az akkori szemtanúk talán még most is hahotázva csapkodják a térdüket.) Osztályfőnököm, Irházi Sándor a művészi pálya felé terelt. Kémiaórán Arany- és Karinthy-műveket kellett előadnom. Meghalt édesapám, magamra maradtam, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna az atyai tanácsokra.
– Előjel? A középiskola után ugyanis rendező lettél.
– Kirakatrendező. S címfestő Nagy László Lázár műhelyében. „Laci bácsitól” életre szóló élményt kaptam.
– Ez már a művészi pálya kezdete. Hogyan vált véglegessé az elhivatottságod?
– A katonaság ideje alatt. Földiák Róbert rendező ösztönzésére részt vettem versmondó versenyeken, Ki mit tud?-on, egy gitárral léptem fel sok helyen.
– Hogyan lettél hivatásos népművelő?
– A színjátszó rendezői végzettség után (1975, Magyar Művelődési Intézet) Jakab Béla, a járási hivatal osztályvezetője, kiváló szakember lett a patrónusom. Nyársapáton kezdtem a művelődési ház és könyvtár igazgatójaként. Itt szembesültem először az őszinteség veszélyével és az emberi jellem ingatagságával. A tanácselnök véleményemet kérte rímfaragványairól, nem szépítettem, erre megsértődött, nem köszönt. Menekülő utat nyitott számomra Lűr István, a ceglédi művelődési központ igazgatója. Itt 1975-től 1991-ig dolgoztam művészeti előadóként, majd igazgatóhelyettesként. Lubickoltam a megújuló intézmény kínálta szakmai lehetőségekben. Hozzám tartoztak például az akkor virágzó ifjúsági klubok.
– Színes gyöngyfüzér volt a Kaláris.
– Irodalmi, zenei együttes. Kortárs költők főleg általam is megzenésített verseit adtuk elő. A „klasszikus” felállás: Dobos Ilona, Obrácz-Nagy Erzsébet, Tóth Ilona, Lakatos László és vezetőként én. Fellépésről fellépésre erősödtünk. Egy színpadon szerepeltünk neves előadókkal: Gerendás Péterrel, Boros Lajossal, Dinnyés Józseffel, a Marcipán és a Kaláka együttessel. Külföldre is meghívtak minket. A szakmai sikerek felelősségteljes döntés elé állítottak: profiként vagy amatőrként folytassuk tovább? A választ az élet adta meg. Konkrétabban: a szerelem. A lányok mellett ugyanis megjelentek a fiúk, akik elhódították őket. Tudtuk ugyan a színvonalat tartani Bíró Ágnes és Csipkó Magdolna belépésével, de Lakatos László szintén szerelmi indíttatású kilépését már nem élte túl az együttes.
– Nevedhez fűződik Csukás István – Darvas Ferenc Ágacska című zenés mesejátékának nagy sikere.
– Nagy András László rendezővel közösen dolgoztunk. A legnagyobb elismerést Nagyváradon kaptuk abban a színházban, amelyben egykoron Ady Endre ült és írta színházi kritikáit. A közönség hosszan, állva tapsolta meg a ceglédiek produkcióját. Ez a siker feldobott engem, én meg két témát: drámaosztályt kellene indítani Cegléden; szervezzük meg a határon túli magyar színházak ceglédi találkozóját. Hiába küzdöttem, magamra maradtam, egyik sem sikerült.
– 1992-ben elmentél Ceglédről.
– Törekvéseim nem voltak mindig összhangban az akkori kultúrpolitikai elvárásokkal. De fontos kijelentenem: Az itt töltött időszak lehetőséget adott arra, hogy a népművelő munka minden csínját-bínját megismerjem. Itt lettem szakmailag nagykorú.
– Mintha szerpentinen haladtál volna felfelé.
– Csak vázlatosan említem: a szolnoki művelődési központban igazgatóhelyettes, majd ügyvezető igazgató lettem; közben kitérőként minisztériumi főtanácsadó Budapesten, közművelődési vezető Gödöllőn. Szolnokon szinte gyártottam a szakmai elképzeléseket, támogatásommal elindították a Széchenyi gimnáziumban a drámai osztályt.
– Száguldás kifulladásig?
– 2010-ben ugyan nyugdíjba mentem, de ez csak lassítást jelent. Beiratkoztam a Pannon Egyetemre dráma és színházpedagógus szakra, tanítottam Szegeden és a Gór Nagy Mária Színitanodában. Jelenleg Zagyvarékason kulturális menedzser vagyok. S Cegléd! A Patkós Irma Művészeti Iskolában tanítok drámajátékot, vers- és prózamondást. Az iskola története bizonyítja, hogy elszánással, tehetséggel, csendes küzdéssel csodát lehet alkotni. Andó László igazgató rendkívül gyermek- és oktatásközpontú, a tanítványokért és az iskoláért él.
– A szó szerinti Shakespeare-idézet ez:„All the world’s a stage”, tehát: Az egész világ színpad. Ezen „játszódik” a családi élet is. Ezt hogyan „rendezted meg”?
– Jó társakkal, jól.
– Hogyan talált egymásra a két főszereplő?
– A Délibáb cukrászda felől a Pesti út irányába haladva megláttam egy nagyon szép kislányt. Zsuzsa akkor harmadéves középiskolás volt. Olyan aranyos, úgy tűnt nekem, mint a mesebeli kis Mukk. Ezért neveztem el később Mikinek, majd az idő haladtával Miklós asszonynak. A „háztáji” megszólítás mellett ez a lírai szó a szívem és a szám szerinti: Édesasszonyom! Ő kozmetikus. Családja a társadalmi változások ellenére is megőrizte polgári értékeit. Összetartó, szerető emberek. Közéjük kerülve én is megkaptam azt a védettséget, amelyben nem részesülhettem addig szüleim korai elvesztése miatt. Ezt a létezési módot adtuk tovább gyermekeinknek.
– Rékával budapesti lakásukon beszélgettem évekkel ezelőtt. Az akkori hangfelvételről idézem őt: „Amit megtanultam a szüleimtől: mindennél fontosabb az őszinteség és a tisztesség. Kitartani, s minden helyzetben talpra kell állni. Néha már én biztatom őket, egymást neveljük.” Réka már neves színész, énekes.
– Meglepőt fogok mondani: A mai napig nem tölt el feltétlen elégedettség az ő karrierjét látva.
– Ezt hogy’ érted?!
– Az én színészképzetemben egy olyan, magas színvonalú társulati munkában részt vevő művész van, aki nem annyira kiszolgáltatott, mint napjainkban. Az igaz, hogy Réka a helyén van most. Megkapta azt, ami minden színész álma: az öltözőben meghallja az ügyelő színpadra szólító hangját. De a két előadás között…! Kilincselni, kalapozni a koncertekért, az országúton lenni folyamatosan, jóllehet Esztergályos Cecíliával, Koltai Róberttel teszi ezt.
– Eszter lányotok?
– A nyilvánosság előtt természetesen ő nem szerepel, ezért kevesebbet beszélünk róla. Fogászati asszisztens. Elveszítette az állását, de elkezdte a pedagógusi asszisztensi munkát, s teljes mértékben beleszeretett.
– Rávetül a közfényben álló Réka árnyéka?
– Igen. De ami a legfontosabb: nagyon szeretik egymást!
– S a legifjabb szereplők a családi színpadon?
– Az unokák. Rékáék három gyermeke. Benjámin tizennégy éves, a Vasas ígéretes vízilabdázója, nászuram, Sárközy Kálmán legnagyobb boldogságára, hiszen ő annak idején Cegléd legjobb vízilabdacsapatának volt a kapusa. Rebekáról Nádas Péter író mondta: „Csupa boldogság ez a lány”. Valóban mindig vidám, felszabadult, természetes teremtés. Tamara négy hónapos, a szülők és nagyszülők friss boldogsága.
– Gitározni szoktál még?
– Fellángolásszerűen. Még adós vagyok egy fellépéssel. Megzenésítettem anno Baranyi Ferenc Vérzik a ház című drámai költeményét is. Soha nem vettem a bátorságot, hogy előadjam neki. A közelmúltban találkoztam vele, s meghívtam arra a pódiumbeszélgetésre, amelyet középiskolásoknak szervezek. Tréfálkozva mondott igent: „Jó, legalább meghallgatom a szerzeményedet!”
– Te, akinek a kihangzó szó a hivatása, már sokat beszélsz „befelé”, töprengő lettél.
– Elégedetlenségemből fakad. Mert nem értem el azt az anyagi és szakmai szintet, amely lehetővé tenné a teljes önmegvalósítást, oltalmazó kiteljesedést a klasszikus értelmiségi létben; mert adósa maradtam magamnak a szépírással; mert alapvevő problémám, hogy rengeteg dolgom lenne még, de már nincs elegendő időm. A színpad egyébként nagyon jó terápia. Ez Patkós Irmával való közös fellépéseink egyik nagy ajándéka is egyben. Kiélheti az ember azokat a vágyait, amelyeket onnan lelépve nem tud beteljesíteni. Míg egy könyv vagy festmény kézzel fogható alkotás, bármikor újraélhető, – a színpadi megjelenés a reflektorok fényének kihunyásával megszűnik, „csak” a lelkekben marad meg. Ha…
Koltói Ádám
