Korosztályom a történelem órán még „a dicsőséges 133 nap”-ként tanult az 1919-es Tanácsköztársaságról. Száz év távlatából, már természetesen másként látjuk ennek az időszaknak az eseményeit, átértékeltük mindazt, amit sulykoltak róla 45 éven át. Kétségtelen, hogy sok szegény ember olyan helyekre jutott el ezidőben, ahová korábban nem, olyan kulturális élményekben részesülhettek, amit addig csak a módosabbak tudtak megfizetni maguknak. De számos oktalan vérontás is történt, elrekvirálások, törvénytelen vagyon elleni bűncselekmények zajlottak. Tanulságos a ceglédi események szereplőinek története. Az egyik oldalon Reiner Albert direktóriumi elnök, Urbán Pál, Zsadon Miklós, Szalkai István, Kozma Sándor, Braun Soma, Nyujtó Ferenc, Mátyás József, Erdős Henrik és társaik, a másik oldalon Gombos Lajos a volt polgármester, Aranyi Lajos korábbi rendőrkapitány, Tálassy Aladár megbízott rendőrkapitány és még néhány személy cselekedetei, a terror és az ellen-terror, amelyet az utókor hajlamos az aktuális politikai szemlélet hatására időnként máshogyan értékelni.
Itt most két olyan szereplő történetét említjük meg, akik nem Cegléden exponálták magukat, ám mégis közük lett később a városunkhoz.
Egyikőjük Mérei Imre, aki Kiskunfélegyházán született 1881. december 28-án. Szülei a nagykőrösi téglagyár részvényesei voltak, kik odaköltözve fiukat a téglagyártás és égetés mesterségére taníttatták. Németországba küldték, hogy a mesterségben alaposabb tudást szerezzen. Akkor ismerkedett meg a németországi munkásmozgalommal. Amikor hazatért Nagykőrösre, átvette a gyár vezetését. A világháborúban 1918. október végén sebesültként tért haza az olasz frontról. Belépett a nemzetőrségbe, bár sérülése még akkor nem gyógyult meg. Egyik alapító tagja volt a szociáldemokrata párt november 14-én megalakult helyi csoportjának. A nemzetőrség, majd később a Tanácsköztársaság alatt a vörösőrség helyettes parancsnoka lett. Az őrszemélyzet felett közvetlenül ő rendelkezett. A román csapatok bevonulása után letartóztatták, többször összeverték. Kecskeméten kitöltötte a négy hónapi fogházat s amint hazatért, már két rendőr várta és Szegedre, a Csillag-börtönbe vezette. Különféle vádak alapján, melyekben ő az ártatlanságát bizonygatta, négyévi börtönre ítélték. Kiszabadulva Nagykőrösről Kiskunfélegyházára költözött, és ott a téglagyárat vezette, míg az üzemelt. Késő öregségében költözött vissza Nagykőrösre, ott élő leányához. Végül Cegléden halt meg 1964. július 14-én.
A másik személy története már inkább kötődik Ceglédhez:
1919-ben népszerű munkásembert választottak a nagykőrösi direktórium alelnökévé: Niklosz Jánost. Ősei Görögországból kerültek Pest környékére. Ő a Temes-megyei Perjámoson született 1879-ben, a kéményseprő mesterséget tanulta, s hosszú esztendőkig járta a világot a segédek akkor szokásos módján. Vándorútján megfordult a szomszéd országokban, járt a messzi északon. Nem csak a szakma fortélyait tanulmányozta, hanem figyelte az életet, a jobb és szebb lehetőségeket. Kapcsolatokat keresett és talált a külföldi munkásokkal, akik már elindultak a jobb, igazságosabb élet kiharcolásának útján. Ez a vándorút a legtöbb iparosnál fél vagy egy esztendeig tartott, ő azonban három évig volt vándorúton. Bejárta Európa országainak nagy részét és Indiában is megfordult.
Nagykőrösre Szabó Péter kéményseprőmester hívta meg, nem segédnek: munkatársnak. A városban csakhamar népszerű lett a jó munkás, barátságos ember, aki szívesen elbeszélgetett a parasztemberekkel a fejlett dániai gazdálkodásról, az asszonyokkal, leányokkal az osztrák Alpok környéke lakóinak érdekes szokásairól és sok más egyébről. Különösen szerették a gyerekek,
akiknek csodálatos történeteket mesélt a nagyvilágról. A rendőrség gyanakvással figyelte, mert a Népszava újságot járatta, amelynek abban az időben csak négy előfizetője volt a városban. Munkájának eredményeként mindig jól égett a tűz a kályhában, a sütőben szépen sült a kalács. Így érte a háború kitörése, majd a frontra került, s orosz fogságba esett. Átélte az oroszországi forradalmat és 1918 novemberében érkezett vissza a városába. Direktóriumi alelnökké való választása után is mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett, akkor is járt kéményt takarítani. A Tanácsköztársaság idején olyan kevés papírpénz volt forgalomban, hogy a kereskedelem akadályokkal küszködött. Ezért több város (Pécs, Sopron, Pápa, Nagykanizsa, Cegléd) úgy segített magán, hogy helyi szükségbankjegyeket bocsátott ki. A nagykőrösi Munkástanács is 1919. július 12-én határozatot hozott, hogy egymillió korona értékben, 400 ezer darab 1, 2 és 10 koronás bankjegyet bocsát ki, melynek megrendelésével Niklosz János direktóriumi alelnököt és dr. Kökény Dezső volt polgármestert bízták meg, akik felutaztak Budapestre és a Posner litográfia műintézetnél megrendelték a bankjegyeket. A bankjegyek rajzát az intézet terveztette. Az első oldal az értéket mutatta, s a város cserfakoszorús címere, és gyümölcs-girland díszítette. A hátlapján egy nagy uborka rajza volt, díszítésekkel. A különböző címletű bankjegyeket más-más színű papírra tervezték. Az „uborkás” szükségpénzek átvételére Niklosz János és Patonay Endre bankpénztáros utazott augusztus 1-én Pestre, de akkor már a nyomda nem adta ki nekik a kötegeket.
A Tanácsköztársaság leverése után ő is végigszenvedte 1919 augusztusa után a verést és a fogházat Kecskeméten. Szabadlábra helyezése után nem maradt Nagykőrösön, bár ismerősei marasztalták. Ceglédre költözött, egy ideig segédként dolgozott, majd kéményseprő körzetet kapott, két és fél évtizedes munkával szép házat és szőlőt szerzett a családjának. Nevét ott olvashatjuk a kor ceglédi kéményseprői között Gurics István és Kovács Lajos társaságában. Az Új utca 10-ben, később a Zrínyi utcában lakott s a városunkban halt meg 1945. január 5-én. 1971-ben a nagykőrösi Vitéz utcát Niklosz János utcára nevezték át, és az utca végén márvány emléktáblán emlékeztek meg róla. A rendszerváltás pedig eltörölte az utca nevét.
Károly Tamás
Köszönet a közzétételért!