Nekünk csak desszert, de a trópusi égövön nagyjából 400 millió ember számára alapvető élelmiszer a banán. Amit mi banán alatt értünk, az valójában csak egy, az ezer fajta közül: „most” a Cavendish banán, de volt előtte a Gros Michel. A maguk idejében a termesztő országok szinte teljes mértékben azt termesztették. A 20. század nagy fajtavesztesége a Gros Michel lett, most meg a Cavendish került veszélybe. Ugyanis az 1950-es években az egyik fuzárium gomba fertőzése a legfontosabb termesztési régióban, egész Latin-Amerikában kipusztította a Gros Michelt. A Cavendish akkor még ellenálló volt a fertőzésre, így átvehette a helyét az ültetvényeken. A monokultúrás termesztés rossz híre lett az, hogy ’90-es években megjelent a talajlakó gombafajnak egy új, agresszív rassza. Néhai mesterem, Fekete Gábor akadémikus szellemesen megjegyezte ilyen esetekben – nemcsak kultúrnövény, hanem kórokozó evolúciója is működik.
Lenne megoldás – persze csak ideig-óráig – már évek óta itt van a kezünkben, de nem használjuk, mert okkal félünk tőle. Gúnyos megjegyzésekkel hozzák szóba a GMO-pártiak a félelmünket. De két tényezőt elhallgatnak: először, egy merőben új genetikai struktúrájú táplálék emészthetősége miként hat majd ránk; másodszor, monokultúrában – bármekkora is az optimizmusunk – 50-60 év után (legkevesebb!), visszajutunk ugyanabba problémába…
Persze, 400 millió embernek alapvető tápláléka – igaz, de a megoldást, esetlegesen nagyobb baj bekövetkezte előtt mennyi időre kívánjuk megoldani. Van ugyanis a kényelmes termesztőknek egy tabuszava, a botanikusok rettenetes rögeszméje: a biodiverzitás, ami nem több mint a sokféleség fenntartása fajtákban, technológiákban és felhasználásukban.
A banán eredetileg kicsi, kevésbé ízletes gyümölcs volt Délkelet-Ázsiában, tele sok maggal. Kr. e. 333-ban – Nagy Sándor katonái fél vad gyümölcsét kóstolgatták Indiában. Évezredek nemesítési munkájával vált népszerűvé és sokfélévé: zöld, sárga, narancs, piros és bordó héjúvá; főző és friss gyümölcsnek valóvá. A modernizálása annyira sikerült, hogy ma csak elvétve találni olyan egyedeket, amelyek magot is tartalmaznak. Vegetatívan szaporítható, ami könnyebbség is, de egyben csapda is: út a monokultúrához. Viszont így már nincs meg benne az a genetikai sokszínűség, ami erősebb védelmet ad a betegségek és kártevők ellen.
Jogos a mostani riadalom, a Fusarium oxysporum nevű faj, ami a talajban él, a banán gyökerét támadja meg, és gyakorlatilag megöli a töveket azzal, hogy megakadályozza, hogy vizet és egyéb tápanyagokat vegyenek fel a talajból. Hatástalanok ellene a különféle gombaölő szerek, és a spórái a földben akár 40 évig is életképesek maradnak. Vagyis ha a fertőzés megjelenik egy ültetvényen, ott belátható időn belül nem terem tovább a banán. E gombát 1890-ben fedezték fel Közép-Amerikában, a II. világháború után rohamosan terjedt el, és a világ legnagyobb banántermelő régiójának számító latin-amerikai ültetvényeken.
A vészt Panama-betegségnek nevezték el és úgy tűnt, hogy az addig alig termesztett Cavendish elterjesztésével sikerül is megúszni a bajt. Úgy tűnt, a banánkatasztrófát sikerült elhárítani, a ’60-as évektől a Cavendish lett a standard banánfajta a világ ültetvényeiben. Viszont 1992-ben, Indonéziában és Malajziában felbukkant a Fusarium oxysporum új változata. Hamar kiderült, hogy erre a változatra a Cavendish érzékeny, sőt ma már tudjuk, egyetlen más termesztett banánfajta sem ellenálló.
Az aggasztó tudományos jelentések az új megjelenéséről eleinte szórványosak voltak, mert a gombafaj lassan terjedt. 2013-ban mutatták ki először Afrikában, 2018 elején Indiában és Délkelet-Ázsiában is. Latin-Amerika, amely banán világexport 70 százalékát adja, egyelőre még érintetlen – bár a „lassú gyilkos” fertőzése 9 hónap után teszi nyilvánvalóvá, hogy a törzs bizony jelen van és elhal tőle a banán.
Megállítani viszont, a mai tudásunk szerint, aligha lehet. A karantén intézkedések hatástalanok, mert széles körben termesztett, nagy területre kiterjedő ültetvényeket kellene védeni. 2004-ben az ausztrál James Dale, a brisbane-i Queensland Egyetem professzora egy Délkelet-Ázsiában honos, vadon termő banánfaj, a Musa acuminata malaccensis vizsgálatakor viszont felfedezte, hogy az ellenáll az új gomba okozta Panama-betegségnek. A kérdéses vad banán gyakorlatilag azonban ehetetlen, kemény magokkal van tele. Viszont sikerült azonosítani és izolálni azt a gént, ami akadálya a veszélyes patogénnek, ezt Dale nyolc évnyi munkával, s génmanipulációval sikerült bevinni a Cavendish banánba, és létrehozta a gombának ellenálló egyedeket. Sajnos, ültetvényben a rezisztencia 30% körüli. A WHO állásfoglalása nyomán a kutató arra sem kapott engedélyt, hogy a génmódosított banánt emberi fogyasztási tesztnek vessék alá.
Egy forradalmian új génszerkesztési eljárással Dale néhány hónapja merőben új banánt hozott létre, a Cavendisht egyszerűen albínóvá tette. Az így módosított banán nem tartalmaz más élőlényből származó genetikai kódot, csakhogy azóta egy EU-s határozat ezt a kiskaput is bezárta.
Persze az EU a világpiacnak csak egy piaca, ahonnan kitiltják az elkerülhetetlennek látszó banánkatasztrófa ma ismert egyetlen lehetséges túlélőjét. De a csodabanán ezzel együtt is újra visszakerült a laborba, az egész reménytelen engedélyeztetési folyamat legelejére, ahol egyébként ott van már a Bill Gates alapítványa által támogatott, szintén génmódosított, A-vitaminban igen gazdag szuperbanán is. A genetika, a táplálkozástudomány, a gazdaság és az etika birkózik tovább… a terep botanikusok meg jó hírrel érkeznek Madagaszkár szigetéről: találtak egy újabb rezisztens fajt.
(A szerzőnek a Klub Rádióban elhangzott tájékoztatója)
ESDÉ
