1970 szilveszterén Ferkó öcsémmel jártuk a várost, előtte átmentünk a kecskeméti Katona József színházhoz, ahol édesapánk jóvoltából kaptunk kölcsön frakkot, cilindert és selyemsálat, egy sétapálcát, amit Barta bácsi esztergályozott fából, mi pedig feketére festettünk, fogantyúját pedig ezüstre. Kellemes érzés volt emberekkel találkozni ebben az úri öltözetben. A ceglédi szociális otthon előtt haladtunk el éppen és unokanővérem ott volt ápoló, megkért minket menjünk be és járjuk körbe a szobákat, mivel egy fekete-fehér tévéjük van, de az is elromlott. Mi tehát mentünk, szobáról szobára, az egyik gondozott nénike zsebkendőjének sarkába volt kötve 12 Ft, így szólt hozzánk: nektek adom úgy felvidítottatok, mert azt hitte a néni, hogy komédiások vagyunk. Megköszöntük neki a kedvességét, de nem fogadtuk el. Egy másik szobába öten voltak, az egyik bácsinak mindkét kézfeje hiányzott, nyújtotta felém a kezét, én pedig megfogtam mindkét kezén a karján lévő csonkokat… A mosolyát máig is látom, úgy örült a kézfogásnak!
***
1984 húsvétkor Tamás fiammal locsolkodni voltunk a kis Trabantunkkal. Az előző években is mindenki kínált rövid italokkal, így azévben fogtam egy 1 literes üveget és tölcsért, mindenhol elfogadtam a kínált italt, melyet az üvegbe töltöttem. Úgy voltam vele, hogy a jogsimat ne vegyék el. Igen, hamar megtelt az üveg. A szociális otthon előtt is elhaladtunk, kint az utcán álldogáltak és nézelődtek a bent lakók. Egyik kerekes székben ült, mivel mindkét lába térdtől le volt vágva. Kiszálltam a kocsiból, Tomi fiam a tolókocsis bácsihoz ment és kérdezte hova lett a lábad? Rászóltam: ne faggasd a bácsit, de ő azt mondta, hogy hagyjam a fiamat hadd kérdezzen, aztán higgadtan és kedvesen elmesélte a történetét.
Én megkérdeztem innának-e egy rövid italt, amit összegyűjtöttünk a locsolkodásért. Körbeadták egyenként, meghúzták az üveget, mivel pohár nem volt. Megköszönték a jóízű italt. A tolókocsiba ülő bácsi rám nézett szerényen és megkérdezte ihatna-e még egy kortyot, a többiek is helyeselték a kérést. Én odaadtam mindet, váljék egészségükre, így én nem tudtam meg milyen lett a mindenfelől összegyűjtött „koktél”.
***
Máig is rendszeresen bemegyek az otthonba, mikor érik a meggy, az alma és a szőlő és viszek a lakóknak. Köztük van jó ismerősöm Gombos Józsi is, kinek édesapja 1976-ban volt főnököm a sütőiparnál. Az udvaron üldögéltek ősszel a nénik, adtam nekik szőlőt és az egyik néni mondta ez az ember sajnál minket, azért kapjuk a szőlőt, de erre a másik néni válaszolt neki, hogy ő nem sajnálatból hozta a finomságot, hanem szeretetből. Egy hét múlva ismét vittem be gyümölcsöt, akkor éppen esett az eső, a székek üresek voltak odakint. Úgy döntöttem csinálok egy csendéletet, mint a festményeken. Minden székre tettem egy-egy fürt szőlőt, ha eláll az eső, majd megtalálják a kedves nénik. Közben egy lakó jött velem szembe, s mondom vegyen szőlőt, erre ő: nincs pénzem. Csak úgy – mondom, – szívesen adom. Vehetek kettőt? -kérdezte, mondtam neki persze. Sajnos, Gombos Józsi ágyhoz van már kötve, napokban meglátogattam, s mutatok a fejemre, hogy te itt vagy, ő meg a szívére, hogy te meg itt vagy. Ne hozz nekem semmit, Józsi – mondta – csak magadat és pár szót. Nagyon felvidítja a látogatásom mindig.
A gondozók igazán lelkiismeretesen végzik a dolgukat és a konyhai dolgozók igazán jól főznek. Megkínáltak a múltkoriban resztelt májjal és olyan volt az íze, mint amilyet drága édesanyám főzött nekünk. Az összes bentlakó nevében köszönöm a munkájukat!
Józsi Bá
