Mint sötét, kavargó, villámló vihar után a hegyi patak, árad a vallomása. Sorsáról. Pokoljárásáról és mennybemeneteléről. Mégis derűsen bölcs, érzékeny emberségű, őszintén kitárulkozó. Tiszta tekintettel írja retinámba: „Új ember lettem, miként új gallyat hoz az új tavasz”. Az itáliai Dante Isteni színjátékából való az idézet (mind e cikkben), mert BAÁN KATALIN fotóművész égi elrendelésének is ugyanezek a stációi: Pokol, Purgatórium, Paradicsom. Ezek a megszenvedett és legyőzendő (soha nem legyőzött) szakaszai életének.
ELŐHANG
– Kati vagyok, alkoholista.
– De hiszen tizenhét éve józan vagy!
– Ez halálig tartó, gyógyíthatatlan betegség.
– Drámai a kórtörténeted.
– Mély a múlt, hosszú az út, sok a stáció.
POKOL
„Kínnal telt mély.”
– Az, hogy most itt vagyok nálad és beszélgetünk, egy máig megőrzött gyermekkori élményemnek köszönhető. Hároméves vagyok, ülök a homokozóban egy kisbabával, felnézek az égre, s ez történik: felismerem a világot, ráébredek létezésem tudatára, s arra, hogy a baba csak játék, nekem megírt sorsom van.
– Korai felismerés…
– A gyermekkor a családban meghatározó. Anyukám református kántortanító gyermeke, egyedüli lány, elkényeztetett úrihölgy. Orvos szeretett volna lenni, de közbeszólt a háború. A bombázást a körülzárt Budapesten élte át. Súlyos lelki sérülést szenvedett. Ezután pokolian rettegett a vihartól, a dörgéstől. Nagyapám Debrecenbe vitte, a tanítóképzőbe. Gyönyörű lány volt. Bál a Bika Szállóban, bejön egy fiatal dekoratőr (későbbi apám, Baán Lajos neves festőművész), a lány lejt le a lépcsőn: meglátni és megszeretni… Apukám más világból jött, egy szabómester hetedik gyermeke. Két erős karakter került össze a házasságban. Elkezdődött a pokoli életük. („Fájdalmas, viharos völgyű vidék.”)
– Mi tette azzá?
– Apám vándorló természetű, nem bírt magával. Anyám viszont pokolian féltékeny. Apja nagyon szerette az italt, így ő is hamar rászokott. Mindenfüggő lett: alkohol, kávé, cigaretta, gyógyszer, sőt morfium. Ugyanakkor óriási aggyal megáldva, művelt, kreatív gondolkodású, gyors észjárású, – míg az alkohol el nem tompította. Évente kísérelt meg öngyilkosságot. Ez figyelmeztető cselekedete volt, felkiáltójel, hátha megváltozik és visszajön a férje. De mindig megmentették, erre vigyázott. Átköltöztünk Karcagról Túrkevére, reménykedve, hátha rendbe jön a házasság. De a legpokolibb évek következtek.
– Hogyan élted meg?
– Takargatni, titkolni kellett. A kunsági városban az, hogy anyád – aki tanítónő, könyvtáros, népművelő – alkoholista, azt utcára kivinni nem lehet. Mosolyogva mentem az iskolába, mintha otthon minden rendben lenne. Az alkoholizmus, bár betegség, szégyellnivaló a közvélemény előtt, megvetik, elítélik. „Nem igaz, hogy nem tudja abbahagyni! Gyenge jellem.” A tüdőgyulladás vagy a csonttörés akarattal gyógyítható?!… Szóval, azt láttam nap mint nap, hogy már megint cirkusz van. Hozzánk költözött Sütő anyai nagymama, ő lenyomorodott, s élete végéig tolókocsiban, ágyban létezett. De méltósággal viselte állapotát, mert bölcs asszony volt. Még ő erősített engem: „Kislányom, ezt ki kell bírni!” Nélküle tehát nem is lennék itt. Az én feladatom lett tízévesen(!) az ápolása szobavécétől a mosásig. Csendes, elfogadó, megfelelni vágyó gyerek voltam. Jutka nővérem kivonult ebből. Ő magas, fekete lány, inkább barátnőzni ment. A nagymama meghalt, apánk nem jött vissza, mi lányok is elköltöztünk otthonról. Anyánk egyedül maradt. Az alkohol és a gyógyszer elemésztette testét-lelkét, tudatát. 1976-ban táviratot kaptunk: meghalt, öngyilkos lett ötvenéves korában. Kimondom: megkönnyebbültünk, Jutka is. Ezt az érzést most sem szégyellem bevallani. Ő már nem volt önmaga, nem volt már anya érzelmileg, erkölcsileg. De megbocsátottam már neki, mosolyogva gondolok rá, mert a műveltség, a tudás vágyát tőle örököltem. Sokfüggőségéből én „szerencsére” csak az alkoholizmust kaptam. Jutka kiköltözött Párizsba, ő is mindenfüggő lett, ott halt meg fiatalon, harminckét évesen. Az alkoholizmus génkapcsolással örökölhető, s persze erősen befolyásol a családi minta is.
– Mikor kezdtél el inni?
– Az érettségi banketten, a cukrászdában csak lányosan édeset. Debrecenbe kerültem fényképésztanulónak, a gyakorlatot a kísérleti fizikai intézetben töltöttem. Sok férfi dolgozott ott. Valamit ünnepeltek, köztük ült szerényen az állítólag szép kis Katika. Kínáltak, ittam, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy befogadjanak a közösségbe. A ’70-es évek eleje döntő időszak: elkezdek tudatosan inni. Jönnek az udvarlók. Leendő férjemet is úgy választottam ki, hogy olyan társat kerestem, akivel együtt tudok inni. Óriási fellángolás, szerelmi házasság. (Kati történetének mesélése közben néha áttér jelen időbe, ez is jelzi, hogy néhány emlékképe mennyire eleven.)
A szakmunkásiskola után Budapestre kerültem a Magyar Távirati Irodába. Ott mit csinált a kollégák nagy része? Ivott. Nem azt mondom, hogy az alkohol ördögi dolog, s ki kéne irtani, – a Jóisten hasznosnak teremtette, kedélyt, sőt egészséget is szolgálhat. S az úrvacsora? „Ez az én vérem…” Lehet inni, mértékkel, paradox módon szólva: józanul! Én viszont ezt nem tudtam megtenni. Olyanokkal sodródtam, akikkel mindennap elmentem munka után a kocsmába.
– Édesanyád sorsa, képe nem jelent meg előtted?
– Nem. Nem rémített el a gyermekkori szégyen. Inkább arra törekedtem, hogy ne legyek olyan bigottan féltékeny, mint ő volt. Az ugyanis többet ártott neki és a házasságának, mint az alkohol- és gyógyszerfüggősége. Valami mixtúrát ivott, most is összerándul a szagától a gyomrom, bekódolódott az agyamba.
– Mi volt a feladatod az MTI-ben?
– Először filmhívós voltam. Ez rendkívüli feladat a hírszolgálatnál, nem lehet hibázni. Két év után áthelyeztek a színeslaborba. Itt tanultam meg igazán a szakmát.
– Fotóztál is?
– Kedvtelésből, nem művészi ihletésből, nagyapám filmes gépével. Fontosabb volt az esti ivászat a férjemmel. Pedig gimnazista koromban felvillant bennem az alkotói vágy, textilminta-tervező szerettem volna lenni, de nem vettek fel az iparművészeti főiskolára. 1970 körül kezdtem el tudatosan inni.
– Tudatosan?
– Direkt, nem óvatoskodva, nőként rejtőzködve. Felvállaltam az ivást.
– Ez már függőség?
– Az. Aki nem alkoholista, néhány pohár után azt mondja: elég. Én ezt már nem tudtam kimondani. Nem én irányítottam az életem, az alkohol az enyémet. Tíz évig tartott a házasságom Tóth Istvánnal, aki műtős volt, s költő, író is. Hat éve meghalt.
– Miért váltatok el?
– Apám miatt. Ő sokat ártott (mindjárt elsírom magam), nagy termetű és természetű, hatalmat gyakorló férfi volt. Nem tudott bánni velünk, pedig szeretett engem. Meg akart mindentől védeni. Úgy mentem férjhez, hogy nem mertem előtte megmondani neki. Másfél évig nem szólt hozzám. De mi jól éltünk, persze alkohollal, veszekedéssel, béküléssel. Eddig mindig apám döntött arról, hogy mit csináljak, ez volt az első lázadásom akarata ellen. Mégis… vágytam a szeretetére, s ő addig mesterkedett, míg elváltunk. Tóth könyörgött, de hiába.
– Mi volt a mélypont az ivásban?
– Mélypontok! Ebben is stációk vannak. A válás után egyre többet iszok, egyre többször fordul elő, hogy nem tudok másnap felkelni. Az alkohol nemcsak a személyiséget roncsolja, hanem a fizikumot is. Reggel csak akkor tudsz fölkelni, ha iszol valamit. Muszáj innod, mert remeg a kezed. Az agyad csak az ital körül forog. 1989-ben bevittek a kórházba májvérzéssel, s májgyulladást is kaptam. Felvittek a László Kórházba, ott rendbe hoztak.
– Ez megállított az ivásban?
– Megfogadtam, már nem fogok inni, de nem ismertem ennek a módját. Jó volt egy ideig, de hamarosan megkóstoltam a csokilikőrt (ez nem is alkohol, hárítottam). Rendszeresen ittam, de az előzőeknél kevesebbet. Egy évig. Majd fokozatosan mind többet. Már megint ivással kezdtem a napot. 1995-ben meghalt az apám, utána kontrollvesztő lettem. Titokban, megalázó módon ittam. Eldugtam az italt kabátzsebbe, szekrénybe, a szemetes mögé, a szennyesládába, mosógépbe… Fontos ugyanis az a tudat, hogy legyen szesz kéznél. Nem tudtam már ellátni semmit, vegetáltam, egy massza lettem. Az egész testem remegett, mindent kihánytam, véreztem. Látványnak is szörnyű! Mindenből kiittam magam: a családból, a munkából, a személyiségemből, a világból. Az alkoholba nem belehalni, hanem beledögleni lehet.
Folytatjuk!
Koltói Ádám – Fotó: Kisfaludi István
