Kiszel István 82 éves okleveles, aranydiplomás vegyészmérnök, a Ceglédi Húsipari Vállalat nyugalmazott igazgatója. Felmenői sok generáción át tősgyökeres ceglédiek, édesapja az egykori Pest-Szolnok Megyei Borforgalmi Vállalat Ceglédi Pincészetének vezetője volt. Az elemi iskolát a Ceglédi Táncsics Mihály Általános Iskolában végezte. 1956-ban kitűnő eredménnyel érettségizett a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán folytatta, ahol 1962-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát.
– Hatvanhárom év telt el az érettségi óta. Önt még olyan tanárok tanították, akiknek a többségét én már csak elbeszélésekből ismerem. Hogyan emlékszik vissza a gimnáziumi évekre, az Önt tanító tanárokra? Mit kapott tőlük?
A gimnáziumhoz, tisztelt és kedves tanáraimhoz mélyen kötődtem. Köszönettel voltam, és vagyok mindazért, amit tőlük kaptam. Név szerint is szeretnék néhányukról megemlékezni.
Mayer Péter tanár úrról, akitől az ókori történelmet tanultuk, és megismerhettük mindazt a páratlan értékű kulturális örökséget, amit az a kor hagyott ránk.
Radványi Nagy József tanár úrról, aki a későbbi korok történelmét tanította, de úgy, hogy az összefüggéseket is láttuk, és megtaláltuk a tárgy mozgatórugóit, a történelemformáló erőket. Ahogy ő tanított, az a későbbi életünkben is hasznos lett. Megtanultuk, hogy nem elég a történelmet tudni, de tanulni is lehet, sőt kell is belőle. Ez utóbbiról érzésem szerint mintha a mai kor megfeledkezne…
Az irodalom szépségeibe és kiapadhatatlan kincsestárába Dizseri Sándor tanár úr vezetett be, azt is megvilágítva, hogy az irodalomból élettapasztalatot, a kérdéseinkre válaszokat, útmutatásokat is kaphatunk.
Velkey tanár urak Imre és Pál voltak. Velkey Imréhez fakultatív latin nyelvórákra jártam. Személyesen ő beszélt rá, hogy tanuljak latinul. Mondván, hogy a jó tanár a tehetségeket is gondozza. Így tőle tudtam meg, hogy valamilyen szinten tehetséges vagyok, és bármilyen pályát is választok, a latin nyelv hasznomra lehet.
Velkey Pál matematikát tanított. Szolid és türelmes szigorával olyan szilárd alapokat rakott le eme nem könnyű tárgyból, amelyre a Műszaki Egyetemen is bátran lehetett építkezni.
Benke Lajos kémiatanáromnak nagy „felelőssége” van abban, hogy vegyész lettem. Egyszerűen elbűvölt, mint egy tündérmese, amikor például az ionos kötést úgy illusztrálta: „jön a barna, mokány nátrium, szembe vele a szép szőke klór – és lesz belőle számunkra konyhasó”. Persze később megtanultam, hogy ez azért egy kicsit bonyolultabb ennél, de akkor ez így volt hatásos, legalábbis számomra.
Osztályfőnökünk, Botka Ferenc tanár úr közösségépítő mozgalmával olyan életre szóló élményekkel gazdagított bennünket, mint a hegyvidékekre, valamint a budapesti operába szervezett osztálykirándulások.
– 1962-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán. A Szolnok Megyei Húsipari Vállalatnál helyezkedett el. Valóban egy régi irodalom órának, egy versnek köszönhető, hogy kis kerülővel visszakerült szülővárosába?
Az egyetem befejezésével véget ért a tanulmányok korszaka. Döntenem kellett, hol és merre kezdjem a munkás életet. A legtágabb családi, és ismeretségi körben nem volt olyan személy, akitől tanácsot kérhettem volna, és műszaki diplomája lett volna. Töprengéseim során bevillant egy olyan érdekes emlék, amikor Dizseri tanár úr magyar irodalom óráján József Attila költészetét tanulmányozva az egyik legszebb versét elemeztük és értelmeztük. Éppen az én akkori helyzetemre illő sorok voltak:
„Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene…”
Ebből azt a következtetést vontam le, hogy nekem is kötelességem abba a „népségbe” visszakerülnöm, ahonnan származom, a megszerzett tudást, diplomát olyan munkakörben, azoknak az embereknek a javára hasznosítani, és nem valami könnyű „altiszti” helyeken. E felismerésben megerősítettek Radványi tanár úrnak az életre vonatkozó intelmeiből olyanok, mint: „mindig legyenek nemes és jó célkitűzéseitek, hogy merre szeretnétek haladni, mit akartok elérni, és hova szeretnétek eljutni”. Továbbá: „mindig legyetek nyitottak a világra, olvassatok sokat, – újságokat, folyóiratokat is –, legyenek naprakész ismereteitek a gazdasági élet, a politika és a társadalom mozgási irányairól, az összefüggésekről”. Mindezek azt erősítették bennem, hogy nekem a szülővárosomban, vagy annak közelében kell munkát vállalnom.
Csakhogy akkor nem volt olyan munkalehetőség, ahol vegyészmérnökre lett volna szükség. Így kerültem Szolnokra, az ottani Húsiparhoz. Már ott figyeltem fel arra, hogy az országos gazdaságpolitika beindította „a gabona- és húsprogramot”, és a húsfeldolgozás ipari keretekbe szervezése is megkezdődött. Azt tudtam, hogy Cegléden is van közvágóhíd, így talán egy esetleges fejlesztés teret nyithat számomra is. Ez a várakozásom sikerre vezetett. 1965-ben egy őszi napon a ceglédi vágóhíd akkori igazgatója, aki ismert engem, feltette a kérdést: lenne-e kedvem hazajönni? A válaszom igen volt. Sőt, minden vágyam és törekvésem erre irányult. A munkahelyváltás – mert közben mindvégig Cegléden éltem – rövidesen valósággá vált. Ez volt az első sikerem a „nagybetűs” életben. Itthon voltam, és az eltervezett, vágyott pályán. Ezek után már csak dolgozni kellett: teljes szívvel és odaadással, és nem is „altisztként”, hanem leendő „főtisztként”…
– 1965-ben kinevezték a ceglédi Húsipari Vállalat főmérnökének. 1970-ben pedig az akkor már PENOMAH (Pest-Nógrád Megyei Állatforgalmi- és Húsipari Vállalat) ceglédi gyára igazgatójává. Sikeres pályát futott be.
Igen, ezekben az évtizedekben végzett munkáinkról regényt lehetne írni, annak részletes bemutatása meghaladja ezen interjú kereteit. Az üzem elért eredményeit, melyeket munkásságom idején, közreműködésem és irányításom időszakában – akkori szóhasználattal – a kollektíva elért, röviden azért felsorolom.
Új vágócsarnok épült a hozzá kapcsolódó gyors előhűtőkkel. Megújítottuk a gyár infrastruktúrájának rendszerét. Önálló vízbázist alakítottunk ki. Földgázfűtésű kazánház is létesült. Kialakítottuk az önálló üzemfenntartó és karbantartó kapacitást. Felépítettünk egy 200 tonna egyszeri befogadóképességű gyorsfagyasztó kapacitással bíró mélyhűtőházat. A gyár elsősorban a belföldi piacra termelt tőkehúsokat és húskészítményeket teljes körű választékban, akkor még a szárazáruk kivételével. Az összes relációban, keletre is nyugatra is szállítottunk darabolt húsféléket, különböző formában. Az export azonban idővel egyre nehezebb lett az EU előd Közös Piac egyre szigorodó műszaki, technológiai, élelmiszerhigiéniai előírásai miatt. Ezen szigorú követelmények teljesítése igen drága fejlesztésekkel volt csak lehetséges. Az anyagi források előteremtése rendkívüli erőfeszítéseket igényelt, de addig küzdöttünk, hogy pályázati úton mégis sikerült. Olyan fejlesztést hajtottunk végre, ami az EU minden előírásának megfelelt, sőt még az USA előírásainak is. Ezzel a gyár országos hírű, sőt világhírű lett. Legjobb időszakában az összes európai országba szállított különböző húsféleségeket fagyasztott formában. Fóliás sonkát pedig az USA-ba is. Termelési érték és a foglalkoztatott létszám (800-900 fő) vonatkozásában Cegléd város legnagyobb üzeme lett.
– Úgy érzi, hogy valóra váltotta Dizseri és Radványi tanár urak tanítását?
Igen, hiszen életem célja teljesült: annak a közösségnek tudtam hasznára lenni, amelyből származtam, és munkám nyomán szülővárosom hírnevét is öregbíthettem. És Ady szavaival élve magam is elmondhatom: „Én iskolám, köszönöm most neked, / Hogy az eljött élet-csaták között / Volt mindig hozzám víg üzeneted.”
Aktív pályafutásom során Szolnok után már mindvégig Cegléden maradtam. Egy alkalommal volt egy egy évig tartó távollétem, akkor Budapesten, az Országos Húsipari Kutatóintézetben dolgoztam, mint meghívott vendégkutató. Pályám akkor mehetett volna ilyen irányba is, de Ceglédet nem tudtam, és nem is akartam elhagyni.
– Családot is itt, Cegléden alapított. Kérem, meséljen róluk is.
Valóban, a magánéletem is szülővárosomhoz kötődött. A feleségem is a Kossuth Gimnáziumban érettségizett. Ő a ceglédi kórházban futott be változatos és szép pályát: volt csecsemő- és gyerekápoló, műtősasszisztens, majd később egészségügyi szakoktató. Két nagyszerű fiút neveltünk, akikre büszke vagyok. A nagyobbik fiam informatikus villamosmérnök végzettséget szerzett, kutatás-fejlesztési területen dolgozik a fővárosban, korábban több mint két évtizedig a távközlési/telekommunikációs szektorban, majd az orvostechnológiai szoftverfejlesztésben. A kisebbik fiam pedig a Ceglédi Televízió operatőre, gyártásvezetője lett. A szemem fénye egyetlen unokám, Dóra, aki ötödik osztályos. Mostanában, ha lehetőségünk van az együttlétre, az ő fejlődését figyelem, és az élettapasztalataimra támaszkodva a tehetségét próbálom meg „gondozni”.
– Bár sikeres pályát futott be, örömét mégis beárnyékolja a gyár további sorsának alakulása.
Úgy érzem, bizonyos mértékű megnyugvással mondhatom, hogy életpályám sikeres volt, bár nincsenek szépen csillogó kitüntetéseim, érmeim, és azt sem állíthatom, hogy nekem minden sikerült. A legnagyobb csalódásom az – mert személyes kudarcnak nem tekinthető –, hogy a külső körülmények kedvezőtlen alakulása miatt a gyár ma már sajnos nem működik. A későbbi tulajdonosok nem tartották érdemesnek működésben tartani, annak ellenére sem, hogy az 1992-ben felavatott export részleg a világ legkorszerűbbnek ismert technológiáját és gépeit alkalmazta, és valóban világszínvonalú volt.
– Hogyan telnek mostanában a napjai?
Ahogyan említettem, nyugdíjas vagyok, fizikai és szellemi energiáim a hosszú munkásévek alatt kissé erodálódtak. Azt elmondhatom, hogy amit az iskolában tanultam, jól használtam, és az „élet iskoláját is immáron kijártam”. Már csak az van hátra – amit egyébként diákos izgalommal várok –, hogy az élet iskolájában nyújtott teljesítményemért is megkapjam a méltó végbizonyítványt.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
