Dr. Kürti György neve hallatán mindenki azonnal a Kossuth gimire gondol. Nem véletlen, hiszen az iskola nyugalmazott igazgatóját – kisgyermek korától a mai napig – szoros szálak fűzik az intézményhez. A gimnázium történetének tizenkettedik igazgatója tizenöt évig állt az intézmény élén, előtte húsz évig igazgatóhelyettes volt.
– Mióta van kapcsolatod a gimivel?
Pontosan nem tudok erre válaszolni. Szüleim talán már a negyvenes évek végén is összejártak a gimnázium későbbi két igazgatójával, Radványi Nagy József és dr. Vámosi Nándor családjával. Vámosiék az ötvenes években a gimnáziumban laktak. (1948-ig a gimnázium igazgatójának az iskola épületében kellett lakni. A földszint bal oldalán volt az igazgatói lakás, ahol most az irodák találhatók.) Valószínű, hogy egészen kis koromban járhattam először az épületben egy családi találkozó alkalmával. Édesapám 1957-ben került a gimnáziumba tanítani. 1959-ben a gimnázium mellett felépült tizenhárom családi ház egyikében laktunk. Igen gyakran bementem édesapámhoz és esténként néztem a tornaedzéseket. Édesanyám 1962-ben került a gimnáziumba, ő volt 1976-ig az iskola gazdasági vezetője. Általános iskolásként is sokszor megfordultam az iskolában, 1964 szeptemberétől pedig négy éven át diákja voltam. 1974. január 1-jével kezdtem itt tanítani. 1976 szeptemberétől 1996 májusáig igazgatóhelyettesként, majd 2011-ig az intézet igazgatójakéntdolgoztam itt. Ez hosszú idő. „Hivatalosan” mint diák, és mint tanár összesen 39 évet töltöttem az iskolában, de ha ehhez még hozzáadjuk a gyerekkori éveket is, akkor biztosan meghaladja a 45 évet.
– Mikor végeztél a gimiben? Miért választottad annakidején a gimnáziumot?
1968-ban érettségiztem a IV. e osztályban. Osztályfőnököm Tóth Mihályné, Böbe néni volt. Felnőttként gyakran emlegettük, hogy együtt kezdtük a gimit, én diákként, ő pedig tanárként. Osztályunk német tagozatos osztály volt. Öt évenként megtartjuk a találkozókat. Az 50 éves találkozón bizony már öten végleg hiányoztak. Az, hogy nyolcadik után ide jöjjek, nem volt kérdés. Elképzelésem a pályaválasztásról akkor talán még nem alakult ki, de az agrárpálya érdekelt. Bátyám is ide járt, szüleim itt dolgoztak, jó barátom ide jelentkezett, természetes volt, hogy én is a gimibe jövök tanulni. Nem is bántam meg soha!
– Milyen volt az osztályod? Miben volt akkor más a gimi?
Azt gondolom, hogy jó osztály voltunk. A német tagozat eleve válogatott osztályt jelentett, jó volt ebben az osztályban tanulni. Emlékezetesek az osztálykirándulások, amelyeket Tűri Béla tanárúr szervezett, az osztálybulik és azok a „csibészségek”, amelyekre a találkozók alkalmával emlékezünk. Két évig délután jártunk az iskolába tanulni. (A hatvanas évek közepén a gimnáziumok vezették le az ún. Ratkó-korszak gyerektöbbletét.) Ez az iskola számára nem lehetett könnyű, de mi, diákok megszoktuk. Mai szemmel, mai diákként belegondolva furcsának tűnhet, hogy szombaton még este hatkor is volt tanítási óránk. Tanárként sokszor gondoltam arra, hogy az akkori tanárok órabeosztása mennyivel nehezebb volt, mint pl. a nyolcvanas években.
– Édesapád itt tanított, édesanyád itt dolgozott, hogy viselted el ezt diákként?
Ez nagyon érdekes kérdés. Ráadásul a másik oldalt is átéltem, hiszen mindkét lányom ide járt, és a feleségem is itt tanított. Édesapám leányokat tanított testnevelésre. Úgy gondolom szerették, de bizony egy-egy testnevelési óra után voltak megjegyzések. A kollégák talán nem kivételeztek a tanárgyerekekkel, legalább is én ezt nem éreztem. Az biztos, hogy szüleim mindent tudtak rólam. Két lányom ezt kétféleképpen élte meg. Ez döntően abban jelentkezett, hogy az osztálytársai mit mondtak a szüleikről. Diákként én is átéltem, hogy az osztálytársaim néha hirtelen elhallgattak, biztosan valami rosszat fogalmaztak meg tanáraikról, vagy éppen édesapámról. Ez nem volt könnyű.
– Régi tanáraid közül kik voltak meghatározó egyéniségek?
Osztályfőnökömet, Böbe nénit nagyon szerettem. Mint kolléganő is nagyon kedves volt velem. Tőle a tanulók szeretetét és tiszteletét tanultam meg. Kis Lajos tanár úr tanította a biológiát. Hihetetlen szigorú, fegyelmezett, precíz tanár volt. Nagy szerepe volt abban, hogy az egyik szakom a biológia lett. Ócsai Pista bácsi szerettette meg velem a földrajz tantárgyat. Ő segített az OKTV-n való indulásban is. Tóth Jani bácsi tanította a németet, neki is nagyon sokat köszönhetek.
– Mikor döntöttél a pályaválasztást illetően?
Harmadikos koromban földrajzból indultam az OKTV-n. Az országos döntőben 7. lettem, így az akkori szabályok szerint bármelyik egyetemre felvételt nyertem, ahol a földrajz felvételi tárgy volt. 1967-ben (harmadikos koromban) egyedül Debrecenben indult földrajz-történelem szak. Ide akartam jelentkezni. Amikor 1968 tavaszán be kellett adni a jelentkezési lapot, kiderült, hogy az egyetemeken csak matematika-földrajz, vagy német-földrajz szak indul. Ezért úgy döntöttem, hogy főiskolára megyek, ahol volt földrajz-biológia szak. Így kerültem Szegedre, a tanárképző főiskolára. Nem bántam meg. Hallatlan jó tanáraim voltak, akik valóban a pedagógusképzést tartották elsődleges feladatuknak. (Felnőttként érdeklődésem egyre jobban a történelem felé irányult, talán jó lett volna a történelem szakot is elvégezni!)
– Hol kezdtél dolgozni? Hogy kerültél aztán a gimibe?
1972. augusztus 16-ával neveztek ki Csemőbe a Felsőjárási Általános Iskolába tanítani. (Ott hirdettek Cegléd környékén egyedül földrajz-biológia szakot.) Félig osztott iskola volt, ami azt jelentette, hogy pl. egy teremben ültek az 5-6. osztályosok. Sok mindent tanítottam, hiszen két tanítónő és három tanár volt a tagiskola tantestülete. Tanítottam a földrajzon és biológián kívül történelmet, környezetismeretet, testnevelést, éneket, levelezőn még fizikát is. Helyettesítettem más tagiskolában 1-4., illetve 1-8. összevont osztályokban is. Ma már ilyenek nincsenek. Az itt töltött másfél év nagyon meghatározó lett az életemben. Ekkor figyeltem fel Csemő földrajzi adottságára, érdekességeire. Később e témában doktoráltam és évtizedek alatt több tudományos és népszerűsítő cikket írtam a településről. Ma is foglalkoztat a téma.
1973 őszén behívott a gimnáziumba az akkori igazgató, Radványi Nagy József. (Józsi bácsit gyerekkorom óta ismertem.) Felajánlotta, hogy január 1-jétől tudna alkalmazni, mert elmegy egy földrajz szakos kolléganő. Nehezen döntöttem. Kikértem Böbe néni és Kis Lajos későbbi kollégáim véleményét is. Miska bácsi (Tóth Mihály, később igazgatóm) teljesen fel volt háborodva, hogy ezen gondolkodom. Szüleim nem szóltak, de izgultak, hogy igent mondjak. Végül is 1974. január 1-jétől lettem kinevezett tanár a Kossuth Gimnáziumban. Ekkor már az egyetemen, levelező tagozaton,földrajzból másfél évet elvégeztem. Fél év után az egyetemi diplomámat is megszereztem. A gimnáziumban félévkor kilenc osztályt vettem át. Nem volt könnyű feladat! A kollégák, volt tanáraim, nagyon sokat segítettek: pl. Tűri Béla, aki nekem a történelmet tanította, de Szűcs Gergely, Kis Lajos, Velkey Imre és Pál kollégák is nagyon segítőkészek voltak. Furcsa volt, a volt tanáraim közé kerülni. Ezt jó pár jelenlegi gimnáziumi tanár is átélte, mint helyettes és később, mint igazgató is nagyon megértettem ezt az érzést.
– Feleségeddel, Nórival itt ismerkedtetek meg…
Egészen pontosan Szegeden egy alkalommal már találkoztunk. Ő Tiszafüreden kezdett tanítani, majd egy év után 1973 szeptemberétől nyugdíjazásáig tanított itt a gimnáziumban. Én félévvel később kerültem a gimibe. Ketten voltunk „fiatalok”, kezdők. Hamar kialakult közöttünk a szimpátia. A diákok és a kollégák is drukkoltak, hogy mi lesz a kapcsolat vége?! Osztályom az eljegyzés után (októberben volt) még egy verset is írt, azzal köszöntöttek. Az egyik végzős osztály pedig fogadást kötött, hogy lesz-e esküvő? Decemberben aztán tőlük külön gratuláló táviratot kaptunk. Az együtt tanításnak több előnyét élveztük, mint hátrányát. Pl. könnyebb volt az időbeosztásunkat egyeztetni, később a gyerekeink gondjait megoldani.
– Nagyon fiatalon helyettes lettél? Radványi Józsi bácsi és Miska bácsi voltak a főnökeid – milyenek voltak, milyen volt velük dolgozni, mit tanultál tőlük, amit később igazgatóként hasznosítani tudtál?
Valóban 26 évesen lettem az iskola II. számú helyettese. Engem is megdöbbentett Józsi bácsi (Radványi Nagy József) felkérése. Az eredeti elképzelés az volt, hogy ún.nevelési igazgatóhelyettes leszek, akinek a fő feladata az ifjúsági szervezettel való törődés. Elfogadtam a felkérést. Mire kineveztek volna, ez a státusz megszűnt, de a fakultatív oktatás bevezetése miatt mégis adott a megye egy II. sz. helyettesi álláshelyet. Így lettem igazgatóhelyettes. Amikor Józsi bácsi bejelentette kinevezésemet, biztosan voltak ellenérzések, hiszen nagyon fiatal voltam. Ő ekkor ment nyugdíjba, így én, mint helyettes Tóth Czifra Mihály igazgató úr mellett kezdtem és szolgáltam 20 éven át.
Radványi igazgató úr igazgatása alatt 2,5 évet tanítottam. Nagyon jó főnöknek tartottam és tartom ma is. Ekkor a fő feladatom a diákönkormányzattal való foglalkozás volt. E miatt különböző rendezvényekre nagyon sokszor kellett tőle engedélyt kérni. Megértő volt, bölcs tanácsokat tudott adni, jó humora volt, amiről addig nem tudtam.
Tóth Mihály igazgató úr igazgatóságát végig, mint helyettese segítettem. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Nekem is nagy szerencsém volt a három igazgatóhelyettesemmel Augusztin Gusztávval, Volter Etelkával és Virágné Hornyák Ágnessel. Kezdő helyettesként, ha volt újabb elképzelésem, ötletem, Tóth Mihály meghallgatta, és ha igent mondott, akkor végig segítette. 
Első éves helyettesként indítottuk el a Fordított Nap szervezését, abban a formában, ahogyan nagyrészt ma is megy. Jó kezdeményezésnek tartotta. Ráadásul a fia akkor volt végzős diák, és nyakig benne volt az eseményekben. A beiktatás után gratulált és azt mondta: irigyellek, mert más oldalról is megismerhetted a diákokat. Fantasztikus munkabírású, logikájú, következetes igazgató volt. Jó volt vele dolgozni. Két alkalommal előfordult, hogy egy-egy évig egyedül voltam helyettese. Ekkor talán még harmonikusabb volt a kapcsolatunk. Igazán megkedveltük egymást, talán mondhatom, hogy baráti viszony jött köztünk létre. Amikor átvettem tőle a vezetést, nem sok tanácsot adott. Te mindent tudsz –mondta, –de egyet ne felejts el: csak a tantestülettel együtt tudod az elképzeléseidet megvalósítani. Igaza volt, remélem be tudtam tartani tanácsát! Két nagy formátumú igazgatót követtem a vezetésben, akik nagyon magasra tették a mércét. Hogy megfeleltem-e az elvárásoknak… nehéz megmondani.
– Mikor és miért kezdtél el iskolatörténettel foglalkozni?
Nagyon fiatalon és ez a véletlennek köszönhető. (Általában az ember idősebb korában kezd a családja és a munkahelye története felé fordulni.) A hetvenes évek második felében az iskola átépítése miatt a tablókat le kellett vinni az alagsorba. Pár hét múlva az egyik diák jelentette, hogy az alagsort elöntötte a víz. Az igazgató úrral lementünk és döbbenten láttuk, hogy a tablók egy része valóban vízben áll, több tablókép pedig a víz felszínén lebeg. Amit lehetett, megmentettünk közülük. Néhány hét múlva egy újabb diák jött hozzám egy nagyalakú fényképpel a kezében, amit az alagsor lefolyójában talált. Egy idős (nekem akkor idősnek tűnő) tanárnő tablóképe volt. Elgondolkodtam. Igazgatóhelyettes vagyok, és mégsem ismerem ezt a kolléganőt, aki lehet, hogy évtizedeken át itt tanított. Ez adta az ötletet, hogy gyűjtsük össze az összes, valaha itt tanító tanár adatait, és ha lehet a fényképüket is, és ezt helyezzük el a tanári szoba folyosóján. Ez a tabló ma is látható, és örülök, hogy az utódom folytatja ezt a kezdeményezést. E munkával kapcsolatban kezdtem el gyűjteni a kistablókat. Kezembe kerültek a régi iskolai évkönyvek és egyéb dokumentumok. Amikor igazgató lettem már az első évben sikerült kiadni az Értesítőt, amely igazgatóságom idején minden évben megjelent. Ezenkívül több iskolatörténeti kiadványt is kiadtunk, listájuk megtalálható az iskola honlapján, és természetesen olvashatók az iskola könyvtárában is. A kutatásnak nagy lendületet adott a 100 éves évforduló megünneplése. Annak meg külön örülök, hogy kollégáim közül többen pl. Gőz Sándor, Mezeiné Kónya Terézia, Volter Etelka is foglalkoztak, remélem ma is foglalkoznak iskolatörténeti kutatással. Ha időm van, én is szívesen olvasgatom a régi iratokat a gimnázium történetével kapcsolatban.
– Öregdiák egyesület megalakítása is a te nevedhez fűződik…
1999-ben a centenáriumi ünnepségek alkalmával vetődött fel az az ötlet, hogy hozzunk létre egy öregdiák szervezetet. Pár évvel később Bogdán Zoltán kollégám – szakfelügyelő volt – elhozta egy komárnói magyar gimnázium öregdiák egyesületének negyedévente megjelenő újságját. A harmadik igazgatói ciklus pályázatában szerepelt először az egyesület létrehozása, ami meg is valósult. Utána az Értesítőkben mindig beszámoltunk tevékenységünkről. Önálló honlappal rendelkezünk. Ennek létrehozásában, karbantartásában állandó frissítésében Volter Etelka igh. és Mezeiné Kónya Terézia könyvtáros tanárnak nagyon nagy szerepe volt és remélem lesz a jövőben is.
– Mire emlékszel vissza a legszívesebben a tizenöt évi igazgatóságod idejéből?
Egyet biztosan nem tudok kiválasztani. A mindennapos „kötelező” munka adta a tizenöt év nagy részét. Ami ezen felül volt, arra vagyok igazán büszke. A kiadványok megjelentetése, fogadtatása és későbbi megítélése nagy örömet szerzett. Büszke vagyok arra, hogy olyan tantestületi kirándulás sorozatot sikerült megvalósítani, amelynek során bejártuk a határon túli magyarlakta területeket. A Fordított Nap szervezése, az énekkar támogatása, az Éneklő Osztályok rendezvénysorozat segítése, mind-mind nagyon szép emlék. 
A csíkszeredai testvériskolai kapcsolat kiépítése és a programokon, az utazásokon való részvétel olyan emlék, amelyre gyakran visszagondolok. Ha egy eseményt, rendezvényt kellene kiemelnem, akkor a 2006. október 26-án, az 56-os események 50. évfordulóján megrendezett iskolai emléknap jut eszembe. Olyan embereket ismertem meg, akik ma már „legendákká” váltak. Csendes Pistát nekem sikerült „szóra” bírnom, Ján László tanár úr pedig kérésemre vállalta el az emlékest ünnepi beszédét. Fantasztikus élmény volt a velük való találkozás és beszélgetés.
– Milyen érzés mostanában elmenni a gimi mellett, bejönni a gimibe?
Furcsa, nagyon furcsa érzés. Többször megállok az épület előtt és csak nézem és jönnek a régi emlékek. (Jók is és kevésbé jók.) Jó bemenni az előcsarnokba. Most még sok kolléga ismer, kedvesen köszönnek, elbeszélgetnek velem, ha van idejük. A diákok már nem ismernek. Ha megyek a díszterem melletti szertárba (irattárba), rám néznek, ki ez az öregember, mit keres itt? Jól esik, ha egy-egy osztály meghív, hogy beszéljek az iskola történetéről. Rendszeresen olvasom az iskola és az öregdiák egyesület honlapját, és örülök az újabb eredményeknek.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
